A pincebérlő

Ha eszembe jut a pincém, máris látom magamat a rozsdás hőtároló mellett kuporogva, mintha észrevétlenül lefényképezett volna valaki. Mennyi bosszúságom volt a régi fényképekkel.

Hiszen az ember annyi rengeteg féle, és nem lenne igaz ez, ha a régi fényképeket nem nézné olyan dermedt tanácstalansággal, mint valakinek a nem egészen érdektelen, bár a külvilág számára tiltott, viszolyogtatóan személyes hulladékát. Határozottan kínosak a régi fényképek, tolakodóan ismeretlenek, mégis valamilyen valóságtartalommal suttognak az emberről, mint a soha semmit sem értő családtagok pletykái. Zavaros hulladékok, idegenkedve mégis kezébe veszi őket az ember, enyhe undorral nézi a képet, amely tudósítja.

De jó istenem, miről? Ki ez a nő itt, és mit akar? Miért hoz zavarba engem azzal, hogy az én valamikori arcomat hordja, már ez is nevetséges, hogy a személyiségemet bitorolja ilyen brutális, bárki álta bizonyítható módon, és egy általam tökéletesen elfelejtett eseményhez asszisztál. Bármelyik diadalmas rokon felmutathatja és az áldozatnak megjuhászodva kell hallgatnia olyan történeteket, amelyeket a rokon kanyarított a képek köré, megalázva és rabul ejtve őt az emlékek önkényes, kínos verzióival. Így része lesz valaminek, amihez semmi köze, és volt-e köze hozzá ilyen formában bármikor is. Egy vatta, egy elnyomott csikk, pad alatt hányódó szemét. A képek, mert mindig megkerülnek valahonnan, másról szólnak már régen, csak ők tudják, miről, súlyos erőtereikbe nem engednek be akárkit, a nyájas album rávicsorog a buzgó rokonra, aki éppen újabb győzedelmes trófeája beragasztására készül.

Ha bemennék a lépcsőházba, meglátnám-e a közepes méretű, barátságos udvart, hátsó végében a melléklépcsőház bejáratával, amely fölé egy lámpát tettem könnyebbség céljából, ha valaki mégis a pincém felé venné az útját. Megvan-e még a rozzant csigalépcső, amelyet szuvas gerendák tartanak, és a gerendák aljában, a sötétségben sittdarabok és puha korhadékok között évtizedek alatt felgyűlt fa és fémhulladékok lapulnak meg, mint egy ősi kút mélyén. Megvan-e még a föld alatti labirintusrendszer, a régi pincerekeszek rozsdás félig kitépett rácsaikkal, mögöttük a vastag bolyhos porbundába rejtekező tárgyak, amelyeket elfelejtettek, vagy a gazdáik meghaltak és az örökösök nem tartották érdemesnek megnézni mit rejt a labirintusbeli kamra.

Amatőrfilmek avulnak el, a pincém utcájában arabok számolják szenvedélyesen a pénzt a kapualjakban, volt ott egy tiffany lámpakészítő öregember, már őt sem látni, az arabok is eltűntek régen, viszont az utcaszint alatt hatalmas teremgarázs nyílott, óriási nagyüzem a föld gyomrában, és fényes butiksorok is működnek a föld alatt, ha a mozgólépcsőre ráállsz és leviteted magadat mélyen a járda szintje alá.

Itt volt az én pincém. Odaát a bank épülete, ahol ugyancsak megváltozott már akkoriban is az élet. Egyik pillanatról a másikra piros kabátos bankfiúk fogadták a tanácstalan belépőt, egészen fiatal tenyérbemászóan taknyos bankfiúcskák, akik a hihetetlen magas fizetéseiktől megkótyagosodva nesztelen léptekkel közlekedtek öltönyeikben a márványoszlopok között, és lenéző udvariassággal beszéltek a bőrfotelekben feszengő, nyűtt klienseikkel.

Akkoriban elmondhattam, hogy már nincsenek elérhetetlen vágyaim, már úgy ismerem a használtruha boltok illatát, mint az otthonomét, az utcán nem felfelé nézek a fényes kirakatokra, hanem le a porba, hátha találok valamit, amit mások elveszítettek. Hihetetlen mennyi mindent hagynak az emberek elveszni, fél ezüstfülbevalót, csatot, bársonnyal bevont hajgyűrűt. Egyszer egy órát is találtam egy hatalmas sivár elhagyott parkban. Kis aranyosan csillogó valami a fű közt, talán csokoládépapír. Lehajoltam, és egy óra volt. És tökéletesen, pontosan járt. Ezt a pincét is úgy találtam, hogy mások kidobták, mint lomtalanításra ítélt tárgyat.

Akkoriban láttam, ma is bárki láthatja, ahogy az öregek szép csöndben leszakadnak. Egyszer velem is megtörténhet majd, hogy mást sem teszek, csak az új benzinkút villogó kékes fényét bámulom a konyhámból. Olyan könnyű az elszakadás, csak annyi kell, hogy pár napig ne lépj ki az utcára. Azután már nincs is kedved kilépni, minden nap megmagyarázod magadnak, hogy most miért maradtál otthon. A nyugalmas fagyhalál, amely édes mozdulatlanságra csábít, és közben bíztató fényjeleket küld az ablakon át.

Ez a valóban mindenkit elkápráztató, kékesfehér vakító fény, váratlanul ereszkedett le csúf környékünkre egy éjszaka, és szárnyait lebegtetve könnyedén megült a sztráda szélén. Én is odaláttam, ahogy a régi pókhálós konzerveket kotortam elő a kamra zugaiból, az örök lekvárok és az örök zsírok közül, amelyektől a leplezetlen vágyakozás hajtott át a szomszédba, hogy tán a szomszédnőm ma megkínál végre a cukormentesen főzőtt kemény pudingjaival.

A szomszédnőm, aki régi harisnyáinak válogatása közben találta ki a sorsomat, néha könnyeket is ejtett értem, mert ahogy mondta, ennyire egyedül lenni valakinek, mint én vagyok, ilyet még nem látott. Holott ő is egyedül volt, csak őt éppen nem hagyták el, hanem a férje halt meg nemrégiben a kórházban. A szomszédnőm fekete kombinéban szeretett tenni-venni otthon, ha más csöngetett volna, felveszi a lilavirágos slafrokját, de az én apró csöngetéseimet már ismerte, és a kinyúlt fekete kombinéjában jött ajtót nyitni.

Azután elvoltunk a bágyadt csipketerítővel letakart asztalnál, a sok harisnya egy nejlonzacskóból került elő, a szomszédnőm gyorsan felfeszítette a harisnyát hosszában a karjára és megnézte nincs-e leszaladt szem rajta, azután az ép harisnyát beletette egy másik nejlonzacskóba, a rosszat pedig vissza régibe.. Tudtam, hogy ezt a rengeteg harisnyát voltaképpen nem is hordja, de a szomszédnőm szerette ezt a lajstromozást, szerette a másik szobában álló szekrényből kirámolni a régi anyagokat, ágyterítőket pokrócokat, egykori báliruhákat, és azután szépen sorjában visszarakta az egész halmot.

Errefelé az emberek nem látják át az idő manipulációit, naivan engedelmeskednek az idő parancsainak és azt az utat választják, amely a legrövidebben vezet a céljaik felé. Még akkor is ezt teszik, ha ez a cselekvés elszakítja őket azoktól a tárgyaktól, amelyeket legjobban szeretnek. Az itt élő emberek nem tudják mi történik velük, ők az idő legvédtelenebb áldozatai. A Bagolyvárat is úgy tűntették el a környékről, hogy akik szerették ezt az öreg vendéglőt, még azok sem siratták meg, mert dolguk volt, várták őket valahol, portások, beléptető automaták, titkon regisztráló tekintetek.

A Bagolyvár első pusztulási jele, csak annyi volt, hogy a székeket megdöntve odatámasztották az asztalokhoz. A vaskerítésen meg megjelent egy nagy fehér tábla valamilyen vállalat szembeötlő, mégis azonnal elfelejthető, nevével. Ezután annyi idő telt el, hogy már arról beszéltek, hogy semmi sem igaz az eladásból. Mert semmi sem történt. Talán visszament az üzlet. Azután egy nap eltűntek a székek, de addigra már mindenki megszokta, hogy a Bagolyvár este sötét marad, a lucskossárga fényű lámpák nem világítják át a hatalmas gesztenyefák zöld leveleit. Annyi ideig untatta ez a látvány az arra járókat, hogy amikor a többszáz éves fák helyén egy reggel malomkeréknyi illatos rönköket találtak rendben halomba rakva, az emberek még meg sem lepődtek. Megnézték a két karral átérhetetlen fák maradékait, és sokatmondóan ingatták a fejüket. Hogy na, hát mégis történik itt valami. Pedig naphosszat zúgtak a fűrészgépek a Bagolyvár telkén, de a fűrészgépek zúgása beleveszett a sztráda autóinak állandó morajába, és különben is mindenki sietett reggel az egymás sarkában pöfögő buszok felé. Azután akkora sár lett a Bagolyvár udvarán, hogy képtelenség volt végigmenni a járdán előtte, nagy lánctalpas keréknyomok formázták a sarat, azután megint minden úgy maradt, ahogy volt. Az emberek megunták a sarat, és jött a nyár és mégjobban megúnták a szikkadt vájatokat, ahogy a forróságban a sár megkeményedett, és mély hepehupákkal keresztezte a sietők útját. Azután megint a sár jött, a munkába sietők mérgelődtek, hogy már megint ez a sár, hogy nem tudnak már csinálni valamit, hogy megintcsak ugrálhatnak és egyensúlyozhatnak a sáron átvetett pallókon.

Mikor megjelentek a dömperek, hogy szétdúlják az emberemlékezet óta ott álló épületet, az emberek csak sóhajtottak, hogy na végre, ezt a sarat sem kell örökké kerülgetniük, és valóban amikor a Bagolyvár eltűnt a föld színéről és néhány hónap múlva az üres telken egy autószalon zászlaja lengedezett, az embereknek úgy tűnt, hogy a Bagolyvár nem is létezett, csak átfutottak az autószalon előtti friss betonon, és végre nem kellett a cipőiket naphosszat pucolniuk, amikor beértek a munkahelyükre. Én meg figyeltem a Bagolyvár eltűnését, az idő munkáját, ahogy az embereket arra bírta, hogy már akarják a Bagolyvár pusztulását, mint egy saját piszkába fulladt reménytelen betegéét, hogy végre áthúzhassák az ágyat friss ágyneművel, és minden mehessen újra a saját rendje szerint. Ha a Bagolyvár egész sorsát egyszerre láthatták volna az emberek, akkor talán fájdalmat éreztek volna a pusztulás láttán, de így elhúzva a pusztulást, már mindenki csak azt akarta, hogy legyen vége a rendetlenségnek, és bármi áron, de legyen végre már rend és tisztaság. Az idő beteljesítette a Bagolyvár sorsát, hogy még a jó emléke se maradjon meg az utókornak.

A Bagolyvár elpusztítása után a környéken megszaporodtak az őrültek. Mintha a Bagolyvár öles gesztenyefái elfedték volna őket, és most szabadon és védtelenül maradva járták megszállottan a környéket és beszéltek mindenfélét. Köpködve, pocskondiázva kapták el az arrajárók kabátját, és senki nem mert ujjat húzni velük, inkább félt a szavaiktól, mert néha kínos dolgokat mondtak ki habzó szájukkal ezek a szégyentelen próféták. Senki nem akarta tudomásul venni az őrültek invázióját, inkább továbbfutottak, nagy lihegve megmászták a magas fémvázas lépcsőket, amelyek a sztrádán íveltek át, és utolsó lépcsőfokaikkal éppen az induló buszok ajtajához penderítették a rohanókat.

Pincémmel való ismeretségem még valahol a jövőben várakozott rám, amikor a barátnőmmel, Annemarival bemerészkedtünk az elhagyott gyümölcsösökbe, ahonnan néhány napja költöztek el a tulajdonosok, néhol otthagyták a kutyájukat, meg egy gyümölcsszedő létrát is láttunk még úgy a fának támasztva, ahogy az utolsó körtéket megszedték. Félve haladtunk előre a gazban, a nyitott kertkapun oldalogtunk be az idegen házakhoz. Kimélettel félrehajtottam az ágakat, nem engedtem keményen visszacsapódni őket, arra gondoltam holnap ugyanezeket az ágakat egyszerűen legázolják majd a munkagépek. Itt várakoznak védtelenül. Vajon érzik-e, mi vár rájuk. Az biztos, hogy nem mindennapi csend volt körülöttünk. Sűrű, lucskos csend. Mindenütt a fejvesztett menekülés nyomai. Az érett málna otthagyva az ágakon, a létrák, a lábtörlő kisszőnyegek a ház bejárata előtt, odább a tanácstalan kutyák egyre ugattak a kertekben. Egy málnát megkóstoltam, undorító erjedt íze volt. Annemari egy sáros porcelánbilit talált és megemelte, hogy nem repedt-e az alja. Én már egy másik kertben jártam, siettem, holott nem hajtott minket senki, de ezekbe a kertekbe úgy hatoltunk be, mint a tolvajok, minden pillanatban készen állottunk a menekülésre. Annemari az izgalomtól lihegve járt a nyomomban. Egy bokor alatt kaucsukbaba fejeket találtam, egy egész halmot, és a babák szemei helyén, a fekete lukon, hangyák futkostak ki-be. Talán egy kaucsukbaba készítő lakott itt, de nem mertem tovább kutatni az erjedés sötét illatai miatt. Bár ellenállni nem tudtam a csábításnak, lomtalanításaink mindig enyhe undort ébresztettek bennem, mintha láthatatlanul rámragadtak volna az idegen holmik gyanús váladékai, mintahogy egyszer rám is ragadt valamilyen büdös lemoshatatlan ragasztó és napokon át sikáltam magamról, de teljesen hiába. A mohóság szégyenjele…Gyakran várakozott a tárgyak között alattomosan meglapulva egy-egy üveg régi lekvár, avas zsír, amibe tétova tapogatódzása során belenyúlhatott az ember.

Akkoriban láttam meg a zöld óriásgyíkot. Ezt a gyíkot csak csodálni lehetett, senki nem látott még ekkora és ilyen hihetetlenül ragyogó zöld gyíkot a környéken. Többen megálltak és nézték, mert ott várakozott a buszmegállóban a trafóház mellett. Ahogy a százéves fákat kiforgathatták, akkor jöhetett elő ez a különös gyík a ki tudja hány évtizede megbolygatatlan fészkéből, lassan mászott a trafóház mellett, mint aki csodálkozik, hogy mi történt, mi ez a világosság és zaj a több évtizedes zavartalan homály után. Megnézte a leszállókat, és nem ment be a közeli bokor alá. Nem az volt az otthona, és a környéken állandóan dobogtak a lábak és zúgtak a sztráda autói. Próbáltam beterelni a bokor alá a gyíkot, lassan vonakodva engedelmeskedett nekem. Engedelmesen totyogott, ahelyett, hogy villámsebesen elfutott volna. Hova futna, amikor egy fa gyökérzetében élt, és a fa hirtelen eltűnt fölüle. Hogy lehet ezt megérteni egy ilyen furcsa óriási zöld gyíknak.

Próbáltam ráébreszteni őt, hogy most már menekülnie kell, ezzel a lassú vánszorgással nem lehet megélni a sztráda mellett, a puszta a földön, ahol egyetlen óriásgyíkot sem látni.

Nem nagyon hitte. Nem értette, mit beszélek.

De azért engedelmeskedett nekem. Legalább nem álldogállt ott a buszmegállóban.

Másnap a műanyag hulladékgyűjtő alatt világított ki a porból a világoszöld farka, a trafóház mellett pedig a feje. Egy öreg bácsi megerősítette, ilyen gyíkot errefele még valóban soha senki sem látott, pedig ő már megélt itt jónéhány évet.

Selyem néniről készült könnyű vázlatomat fölkapja a szél… Selyem néni a pincém házában lakik, elégedjünk meg ennyi összefüggéssel. S a nevek különös hatalma révén Selyem nénit valóban Selyem néninek hívják, s mikor ezt a nevet ide változtatás nélkül leírom, Selyem néni személyiségi jogai miatt nem kell aggódjam, mert Selyem néni időközben meghalt. De a visszaemlékezésemnek ebben a pillanatában Selyem néni a másodikon lakik, ahol az ő kisugárzásának hatására selymes tapintású a lépcsőház falburkolata. Hajtsuk meg a fejünket Selyem néni előtt és lépjünk be nagy lakásába, amely túl nagy már neki, fizetni sem tudja, de elmenni sem tudna belőle, mert Selyem néni, mint egy finom, csodálatos selyemhernyó, beleszőtte már magát abba a lakásba, bebábozódott teljesen régi, fényeshuzatú bútorai közé, és innen nem vezet kifelé útja csak az örökkévalóságba, ahová valószínűleg finom zöldessárga selymes lepkécskeként fog megérkezni, nesztelenül, ahogy jár, és valószínűtlenül, ahogy a kuka felé imbolyog, kezében a lakás ugyancsak valószínűtlenül kevés hulladékával, mely hulladék egy zacskóban lapul, hogy Selyem néni kezéből hangtalanul a kukába pottyanjon. Selyem néni várakozik rám, hogy meglátogassam. Szeretné megismerni a ház alatti pince új lakóját. Maga sem tudja, mit remél e találkozástól, de vár és reménykedik, mert valakinek el akarja mondani, hogy fél. És majd el is mondja nekem, és majd semmit nem tudok válaszolni erre, majd mindez bekövetkezik, ha a pince végre az enyém lesz.

Így egyre közelebb jutok a pincémhez, amelynek jólismert lejáratát megnézni, most éppen lehet, hogy nem is volna merszem.

Inkább felpillantok a gangra az udvarról, és az ügyvéd irodai bejáratát próbálom azonosítani, de nem vagyok biztos az ajtóban. Odalent persze a kapu mellett biztosan látnám a sokféle réztáblát, mert az ügyvédnek nem is egy KFT-je van ugyanebben a házban, és még a fáradtságot sem venném rá, hogy megtanuljam mindegyiknek a nevét.

Vajon találkozom-e az ügyvéd úrral, ahogy nagy nyeglén elvonul mellettem valamelyik barátjával beszélgetve, mert ő mindig körül van véve nem is akárkikkel, ismeri jól az utca maffiózóit, és ezért furcsa dolgokat enged meg magának.

Igen, ez megtörtént, bármennyire nem hinné el nekem senki. Az ügyvéd úr, úgy jött velem szemben az utcán, mint máskor, fölényes mosollyal a száján, amikor is mellém érve, éppen egyedül volt, hirtelen kinyújtotta rám a hegyes piros nyelvét. Villámgyorsan tette ezt, mint egy kígyó, hogy senki ne láthassa meg, erre vigyázott, azután, ment tovább gondtalanul, a lábait dobálva, nyitott zakója mögött látható kékesfehér ingével. Mert mindig adott magára, az biztos. Aranylánc, sok feltűnő aranykarkötő és nyitott fehér ing. Az ügyvéd úr kapualjakban, titkon, szerette megrémíszteni az embereit, és azután mindig kifogástalan nyájassággal biccentette meg a fejét, ha másnap az utcán találkozott velük. Az ügyvéd úr kiszámíthatatlan volt, és nyilvánvalóan élvezte a saját kiszámíthatatlanságát. Tanúk előtti és tanúk nélküli viselkedése oly szakadékszerűen vált el egymástól, hogy senki nem tudhatta; mire számíthat tőle, ha egyedül fut vele össze valahol. Az általános bizonytalanság közepette az ügyvéd úr szemmel láthatóan gyarapodott, ha csak az aranykarkötői vastagságát tekintem, és a réztábláinak egyre növekvő számát a kapubejárat felett.

Az ügyvéd úr egy nagy gané – mondta a pulis nő, aki az ügyvéd alatt lakott az udvarban, és a pulijai örömükben úgy pattogtak faltól-falig a lakásban, mint a gumilabdák.

A pulis, nő, akit lakhatásért alkalmi házmesternek vettek oda a lakásaikat frissen megvásárolt lakók, mindent tudott a házról, és ezzel a keserű, magában érlelt tudással nézett fel a balkonokra. Mert a lakók máris a lakására spekuláltak, élen az ügyvéd úrral, és a pulis nő, aki reggelente illatozó fánkokat sütött és hordott ki a közeli fodrászüzletekbe, néha átokteli pillantását az ügyvéd úr első emeleti ajtajára vetette. Idelent a földszinti udvari lakásban nehéz erők gyűltek meg, a friss tulajdonszerzők pökhendisége mindjobban elszigetelte a ház életétől a pulis nőt, aki megvonta a vállát és azt mondta, nem őrli magát azon, mit hoz a holnap, ma is élni kell, őrölje magát az, aki őt ki akarja tenni innét..

Egy barátom, mondta tegnap, mikor találkoztunk az utcán. Ez a barátom az egykori diákmozgalmak hangulatát őrizte meg külsejében, és hasonlított egy másik barátomra, aki öngyilkos lett, és a teste mellett ősi skót népdalok szövegeit találták, amelyeket korábban gitárjával kisérve énekelt. Az egyik így szólt: “Zúg a nagy folyó, kérdezed-e hová megy? Fut a patak, kérdezed-e hová megy? Hidd el, a folyó tudja, hol van a tenger, hidd el a patak tudja, hol van a folyó, akkor te miért állsz naphosszat a keresztútnál, miért?” És egy cédula a feleségének: “Kismadár, a lehető legegyszerűbben tegyetek el. Mindent az élőkért, tudod! Vigyázzatok magatokra a kicsivel, ez a világ nem nekem való. Szégyen, hogy ennyire mihaszna féreg módjára éltem, csalódást okozva a barátaimnak. Fáradt vagyok, aludni szeretnék, ez az egyetlen vágyam. Mindkettőtöket ölellek, és bocsássatok meg: Apuskátok.” Tehát a barátom, aki a másik barátomra hasonlított körülbelül ezt mondta:

– Valamikor még a lakásokban bújkáló amatőrszínpadok idejében láttam egy együttest, egy ilyen lakásban ültem a padlón, a minden megtörténhet izgalmával, a zárt titkos táraságok misztériuma, és az agresszió állandó fenyegetése adott ezeknek a szinházi előadásoknak nyers, a mai időkben fel nem lelhető feszültséget, szóval mindenre elkészülten ültünk a padlón, még egy rendőrségi razziára is, amikor az együttes egyik nőtagja levetkőzött. Egyszerúen levette magáról a ruhadatrabjait, kicsit ügyetlenül, ahogy az ember otthon levetkőzik, mielőtt az ágyba tér. És ott állott előttünk a testének összes hibáival, szőrzetével, átlátszó ereivel, kicsit megereszkedett melleivel, és valahogy mindannyian magunkat szégyelltük, hozzá képest. Ő a legtisztábban és sérülékenyebben állott közöttünk, testének minden kis részlete, hibája a legszemélyesebben minket érintő műalkotásként hatott abban a pillanatban, és ez az egyszerű heppening, akkor, amikor a hivatalos és köznapi beszéd annyira szennyezett volt, hogy senki nem tudta magát távol tartani a szennytől, ennek a mezítelen testnek az egyszerű látványával mindannyiunkat mélységesen felkavart. Ez a fázós, védtelen test akkor maga volt a bátorság. – A barátom szórakozottnak látszott, az öltözete is határozottan elhanyagoltabbnak tűnt az utolsó találkozásunk óta. Csak nem iszik? De ezt rögtön el is vetettem. Nem volt ivós fajta.

– A mai nyilvános mezítelenség a legteljesebb felöltözöttség – mondta oktató hangon. – A levetkőzés lehetőségének a teljes hiánya. Az “erre sem vezet út” teljes bizonyossága. A nem létező titkok anatómiai pontosságú feltárása, s a valódi titkok elüldözése. – Felmelte az ujját az utcazajban. – A test, mert azért mirólunk van szó, mindig előttünk lebeg, megbabonázottan figyeljük, mi történik vele, mi történik velünk.

A pince egy régi ház hátsó lépcsőházában várt rám. A földszinten lakó pulis nő, amikor bemutatkozni megjelentem nála, azt mondta, hogy a pincerendszer olyan, mint egy nagy szexlabirintus, akár jó pénzhozamú bűntanya is lehetne odalent, mert annyi az üres boltíves pincerekesz, közötte a sötét utak, beláthatatlan elágazások, váratlan kiszélesedő terek. Hogy mi is odalent munkálkodnánk, mint a sötétség hetérái és az elragadtatott kliensek diszkréten távoznának a melléklépcsőházon át. A pulis nő váratlan ötlettel egy fánkot adott a kezembe, egy még meleg fánkot, és eközben a pulijai örömükben a faltól falig pattogtak, ahogy később is megszokhattam, amikor a pulis nőhöz valamiért be kellett csengetnem.

Pincém volt, gondterhelten néztem a belső udvar balkonjai felé, mert egy pillanatra a pulis nő szemével láttam a lakókat, akik között én is valamiképpen helyet kaptam, hiszen már a pincéhez tartoztam, és a pincebérlő felelősségével kellett mozognom a házban, amelytől egy kissé féltem, a pulis nő miatt, aki azt mondta, hogy ő nem fél a háztól, tehetnek neki egy szivességet, viszont mindennek ellenére félt.

Egy ház az egy súlyos nehéz közeg, ott egy pincebérlő különféle megítélések alá eshet. Amíg a ház bérház, addig a pincebérlővel senki sem törődik, hiszem mindannyiuk gazdája a tanács, és a pincebérlő isten tudja mennyi bért fizet a tanácsnak, de megvan a maga baja, ebbe már ne szóljunk bele. De, amint a ház lakásai magántulajdonba kerülnek, egyszerre az egyetlen bérlő, aki bár a tanács bérlője, de a mi házunkban lakik, már a mi bérlőnk, vagyis nem a mi bérlőnk, de minket boldogít, legjobb ha a körmére nézünk. Ezért kissé szorongva tekintettem a belső udvar balkonjaira fel, mert tudtam, hogy onnan sok öregasszony les lefelé, hogy mi történik az udvaron.

Valójában többnyire csak beléptem a kapun az udvarra és az átellenes melléklépcsőház irányába indultam, ahol a pincém volt. Hamar kikerültem a szemek látóteréből és máris a lépcsőmön ereszkedtem lefelé, hogy végleg eltűnjek az esetleg ellenséges figyelem elől. És amint az üvegezett vasajtót kinyitottam odalent, és bezártam magam mögött, rögtön hihetetlen biztonság vett körül. A méteres vastag boltíves falak között végre oda kerültem, ahová mindig vágytam, eljutottam az engem mindentől megvédő bunkerembe, amely nem engedte, hogy bárki fenyegető közelségbe nyomuljon hozzám, itt elhagyhattam magam és figyelhettem a pincém zajait, amelyek jórészt a szellőző kürtőjéből érkeztek ide az alsó szintre, másrészt viszont a pincém szomszédságából, a fal másik oldaláról, ahol a déli óráktól vendéglő működött, és folyton hallani lehetett a vendégek egyenletes moraját és az evőeszközök csörömpölését.

Egy pince, ha régi és régi a ház is fölötte, olyan szép tud lenni, hogy az embernek a szava is eláll tőle.

És ha még hozzá vesszük azt a csodát is, hogy ez a szépség el van rejtve. Mert egy régi pince szépségét eltakarják a rárakódott rétegek. Mondjuk az előző társaság, amely a pincét raktározás céljára hasznosította, ráken a mennyezetre valamilyen víztaszítónak hívott kulimászt, mellyel csak azt éri el, hogy az udvar felőli nedvesedés eredményeképpen a téglán átszüremkedő víz kezdi feszíteni a kulimász megjegecesedett héját. Még egy év sem múlik el, a pince mennyezete máris tele van éktelen hólyagokkal és sárga, kifejezhetetlenül undorító foltokkal. Aki így meglátja a helyiséget, riadtan visszacsukja a rozsdás vasajtót, mert egyrészt nem akar átitatódni a dohszaggal, másrészt megesküdne, hogy ilyen ocsmányságot már régen látott. És még akkor nem beszéltünk a pincében felejtett szürke rongyokról, amelyek a penészgombáknak tömény telepeit hízlalták fel magukon, és ha megérintik őket, kiömlesztik magukból a spóráikat, mint az erdei pöfeteggombák.

De. Mindez csak a látszat. Ha véletlenül egy egészen másmilyen, szemléletmódjában kissé különc, személy téved a pincébe, és csöndesen nézelődik benne, az ilyen illető már egészen mást lát itt.

Egyrészt van mersze megérinteni a mennyezet leprás bőrét, és megkaparni az egyik bibircsók nedvező héját. És mi történik. A belül üres bibircsók behorpad, letörik, és alatta színes fényes téglának lehet meglátni az oldalát, és ha a kaparászás tovább folytatódik kiderül, hogy a régi téglán benyomott pecsétek is vannak, amelyeket az egykori téglagyárak nyomattak bele a termékeikbe védjegy gyanánt. Ha az illető a pince ragyás oldalát jobban megszemléli, mit lát?

Azt látja meglepetve, hogy a pince oldala már nem a felkent kulimásztól göröngyös, hanem gyönyörű, szürke sziklakövek alkotják a lábazatot, de a kulimász miatt alig különböztethetőek meg a penészes, ragacsos falburkolattól. A sziklák derékmagasságig keretezik a pincét, egyben gondolhatóan tartószerkezetül is szolgálnak, mivel a pincefödém boltívei reájuk támaszkodnak.

És akkor tűnik elő a pince végében egy befalazott ablak vastag boltíves bemélyedése. A szürke bevonattól semminek nem látható a mélysége, ez az ablak is csak közel menve mutatja meg magát, a téglák néhol kilátszanak a kulimászból, és ott feltárják azt a példás rendet, ahogy a régi mesterek a boltíveket felrakták, hihetetlen a kézimunkának ez a pontossága, a rengeteg idő, amely ezekben a boltívekben várakozik, ellenállva minden másfajta időmérték sürgetésének.

Ha az ilyen pince egyszer értő kézbe kerül, akkor elkezdődhet valami, ami nem egyszerű felújitás, hanem a pince felébresztése, szennyből való kimosdatása, és lényének teljes felszabadítása. A csendes munkálkodó azt a gyönyörűséget érzi meg, hogy nincsen más dolga, csak az, hogy a már létező formákat kiszabadítsa a reájuk neheződő különféle sallangok alól.

Lassan és átszellemülten dolgozik, mert ez a munka kezdettől fogva örömteli, a cél adott,

munka közben szembetalálkozik azoknak az erőfeszítéseivel, akik mindezt a szépséget el akarták takarni, hogy egy számukra elfogadható, köznapi színteret hozzanak létre, és ennek érdekében a kiméletlen erőszaktól sem riadtak vissza. Például nem törödve a téglafalak lélegzési igényével, víztaszító anyagokat, műanyagfestékeket vetettek be. A sziklafalak egyenetlenségeit néhol egyszerűen elvakolták. De szerencsére nem dolgoztak olyan precízen, mint a régi mesterek. Az elfalazások a levegő megvonásával egy ideig csak belső feszültséget keltettek a falak mögött. A víz gyülemleni kezdett odabent, mint egy beteg testben, azután a feszültségnek egy pontján utat tört magának, és a mennyezetbe vájt lukon keresztül kicsöpögött a kőpadlóra. A modern falazóanyagok néhány év alatt megereszkedtek a nedvesség állandó nyomása alatt, elszíneződtek, és a rendszabályozó akarat csak azt érte el, hogy a helyiség felismerhetetlenné vált, s ebben a minőségében már zavartalanul létezhetett, mert többé nem kellett senkinek.

Amikor a pincében hallgatództam, éreztem a várakozást a falakban. A fal élt, még ebben az állapotában is kialakította a maga harmóniáját a házzal.

Hordozta a csöveket, amelyeket átvezettek rajta, néha egy kürtőn át érezni lehetett a huzatot, ahogy az udvarról befúj, és átmozgatja a lenti dohos levegőt.

A lehetőségek itt voltak velem. Nem kellett sietnem. Lassan mindenre sor kerül, szépen fokozatosan kell előrehaladnom, és főképp halkan, hogy ne haragítsak magamra senkit. Az örömre vigyázni kell, mert hamar elirigyli valaki, és míg én gyanútlanul örülök ő már a válaszlépéseket fontolgatja. A pincének úgy kell örülnöm, hogy még én magam se nagyon vegyem észre.

Csak valahol meglegyen az az öröm, mint egy sebtiben elraktározott, még igazán meg sem nézett, talált tárgy.

Nem tudom miért voltak olyan furcsák azok az idők. Minden lehetségesnek látszott. Meg mindennek az ellenkezője is. Valami változott, nem is mindig a felszínen, csak tudtuk, hogy változik, éreztük, de keveset értettünk az egészből

A pulis nő néha fogta magát és elment a városba sétálni. Ilyenkor kifestette magát, nem túl vékony idomaira valamilyen lenge ruhát húzott és már ment is titokzatos mosollyal. Nem akármilyen jelenség volt a pulis nő és bárki tanúlhatott volna tőle, amilyen életöröm volt benne. Itthagyta a házat, a gondjait szépen kulcsrazárta a földszinti sötét lakásával együtt, és már ment is lenge ruhájában tudj isten milyen kalandok felé. Lehet, hogy csak sétált, vagy gyors ringatódzó járással végigszaladt a kirakatok között, mindenesetre a pulis nő délutánonként kivirágzott és győzedelmesen elhagyta a házat. Ilyenkor futtában fogadta az ügyvéd gúnyosan szívélyes köszöntését.

Bármi megtörténhetett akkoriban. Valaki mögöttem a sorban azt mondta részvénytársaságot alapított. Megnéztem, ki ez. Egy köznapi férfit láttam, és lám részvénytársasága lenne.

Egy hatalmas teremre gondoltam, ahol részvényesek tolonganak és kiabálnak a különféle, mai szemmel kissé avittasnak látszó öltözeteikben, nagytekintélyű, Angliában honos úriemberek ezek, akiket a regényekből ismertem és lám most megjelentek minálunk is, magyarok vezetik őket, nem tudom hogy lehet ez.

Elég volt elámulni a színes pohárkákon, amelyek a nagy fehér, megbízható joghurtjaink

helyett jelentek meg, picik voltak, tündéri kis ékszerek, de csak egy falatnyi kóstoló volt bennük. Ennyit fogunk majd enni? A külföldiek ennyit esznek?

Kinyílt egy ajtó és áramlottak be rajta a különféle újdonságok, kapkodhattuk a fejünket.

Annemari bizalmasan megmutatta karján a titkos jelet. Néhány napja, éjszaka elrabolták őt a lények egy nagy hangárba cipelték és különféle műtéteket hajtottak végre rajta. És ez nem kitaláció, mert nézzem meg a jelet a karján. Nagyítóval néztük hosszan a jelet Annemari karján, és a pici karcolás napok alatt sem tűnt el, és a nagyító alatt valóban valamilyen ismeretlen jelnek látszott.

Non stop boltok nyíltak minden sarkon. Éjjel, ha kíváncsian arra tévedt az ember, hogy mi van, akkor az ilyen boltokban, csak egy-két gyanús éjszakai figurát látott ácsorogni a boltajtó előtt, jobb volt gyorsan eltűnni onnan, mert a boltos is ott állott közöttük karba tett kézzel, tetovált izmokkal. Nappal a bolt szerényen pihent, álcázta magát a háziasszonyok előtt, éjjel viszont lerázta magáról az illemet, és elfoglalta a helyét az éjszakában.

Csak bámultuk a sok mindent, ami történt, mintha egy filmet néznénk, de bármikor kijöhetünk a moziból és természetesen akkor minden a régi lesz azonnal. A mozgás azonban másnap sem állt meg, a hatalom is magával volt elfoglalva, és a nagy káoszban mintha nem nehezedett volna úgy ránk, mint eddig. Egyáltalán nem láttuk, mi lesz, mi van, annyi minden történhetett, vagy történhetett volna.

Ki merné bármire is azt mondani, hogy lehetetlen.

Ki merte volna azt mondani, hogy nekem nem lehet egy pincém.

Egy kis félelem azért volt bennem, amikor megtaláltam a tanácsot, ahol a pályázatot kiírták.

Túl laza és megengedő volt ez a minden lehetséges állapot. Inkább a hitünkből táplálkozott, de megbízható visszajelzések nem voltak. Mint az alvajárók, bármikor leeshettünk a tetőről, ha ránk kiált valaki.

Beléptem végre abba az irodába, ahová mondták, és még mindig nem éreztem, hogy valóban megtörténik velem mindez. Teljesen valószerűtlen volt a jelentkezésem, és én tettem mindent, ahogy kellett, az álmaimból már megszokott, az adott pillanat diktálta szabályok szerint.

Ha a tanácshoz bemegy az ember, akkor nem álmodozik, hanem világosan kell akarnia valamit. Természetesen nekem is tudnom kell, hogy mit akarok. És hogy ez most, bárminek néz is ki, nem álom. Sőt, az álmodozásra való hajlamnak még a látszatát is kerülnöm kell. Ha valószerűtlennek érzed az egész szituációt, ezt próbáld a legjobban elrejteni. Igenis valóságos az igényed egy pince iránt, te, aki olyan vagy, amilyen vagy, valószínűleg legkevésbé olyan vagy, amilyennek itt egy pinceigénylőt elképzelnek, neked most úgy kell viselkedned, hogy többet tudsz náluk. Ugyanis te azt is tudod, hogy manapság olyan pinceigénylők is jogosan igényelhetnek pincét, mint amilyen te vagy. Manapság az utcáról is bejöhet valaki igényelni bármit.

Valószínűleg itt, ebben az irodában nem annyira rengetik meg az újdonságok az embereket, mint odakint. Itt józanul néznek rád, felmérnek, és nem sokat teketóriáznak veled.

Igen. Itt ezek az emberek még nálad is valamivel többet tudnak a számodra nagynak látszó változásokról. Azon a talajon, ahol ők élnek, a változások alig érezhetőek. Nyugodtan mérnek fel az íróasztalaik adta védőállások mögül, és várják, hogy végre megértsem, a pályázatnak vége, a helyiségek elkeltek, és nemsokára lejár a munkaidejük.

Azt biztosan tudtam, hogy elmenni nem fogok. Az a legrosszabb, ha szó nélkül engedelmeskedem. Csendesen vártam.

Lassan megszoktak az irodában. Itt ül egy nő, sose láttuk erre korábban, lassan megszoktak, és kezdtek számolni velem. Igen, kétségtelenül itt voltam az irodában és valamit akartam tőlük, és ha itt ülök ennyi ideje, mégiscsak egy tényező vagyok, mégpedig elég zavaros tényező, ha úgy teszek, mintha süket lennék és mozdulatlanul ülök a helyemen.

Miközben az iroda a zárórához közeledve megelevenedett, és én még mindig ott ültem, ahol voltam, és úgy viselkedtem, mintha minden rendben lenne, csak az ügyemet intézik, én meg türelmesen várom, hogy megkapjam, amit kértem, tudtam, hogy valamilyen játszmába hajszolom bele magamat, amelynek lehet, hogy semmi értelme nincsen. De a tehetetlenségem makacsul maradni kényszerített, nézelődtem, ártatlan természetességgel várakoztam, mindvégig vigyázva arra, hogy a remény a dolgok elintézhetőségében azért ott üljön az arcomon. Persze bizonyos taktikák éppen a mindennapi tehetetlenségből születnek, az ember már át sem látja őket, csak viselkedik az ösztöneinek néha eléggé furcsa sugalmai szerint. A szomszédnőm váltig dicséri ezeket a mai ügyes embereket, csak hát ő, nem ilyen, mert erre születni kell, s közben egy szavát sem hiszem el. Én lennék az, aki erre születtem volna? A szomszédnőm ezt a kérdést, amely szakadékot teremtene közte és énközöttem, óvatosan nyitva hagyja. Az biztos, hogy ő már régen felállt volna innen, bár valószínűleg pincét sem igényelne, bízva az új idők szavában. Ő csak az én sorsomat találja ki harisnyái között, a maga sorsától már nem vár semmi változást..

Itt az irodában eléggé élesen érzem a saját körvonalaimat, sokkal inkább mint korábban az utcán. Itt világosan érzem, ami nem vagyok. Az előadók viselkedéséből és papírjaiból könnyen elképzelhetem a pályázókat, akik azonnal tudják, hogyan beszéljenek ezekkel a nőkkel, vagy ezzel a nagyon zárt arcú, száraz, és egyáltalán nem ellenszenves férfival, aki itt ül velem szemben és folyamatosan az irataival van elfoglalva. És ők is, itt az irodában, tudják, hogyan beszéljenek a kisiparosokkal, akik nehezen mondanak ki valamit, de a nehézkességük mögött pénzfedezet van, ezért türelmesen meg kell várni a mondandójuk végét. A tárgyalások élénk figyelem közepette zajlanak, a célzások, kijelentések mindig valamilyen kézzelfogható eredményre vezetnek, de ez az eredmény a papírokban csak legvégül, és egészen másmilyen formában ölt testet. Ezek a nehéz, megizzasztó tárgyalások előzik meg a pályázatokat, a pályázók már a kerületből jól ismert figurák, az egyezségek a tanáccsal régtől fennálló, óvatos viszonyokra épülnek, és láthatalan pillanatokban, bizonyíthatatlan helyzetekben, hirtelen a zsebbe süllyesztett borítékokkal vannak megtámogatva. Ezek az igazi kliensek. Én nem vagyok igazi kliens, de nem is mentem ki az ajtón, ahogy kellett volna. Jelenlétem zavaró, ezek az új idők sokféle zavaros embert sodornak a régi jól bevált hivatali rendszer útjába.

Minden erőmet latba vetve várakozom, és ez a várakozás talán gyanút kelt, hátha valamilyen általuk nem ismert ok késztet arra, hogy már félórája üljek a helyemen anélkül, hogy bármi is történne az ügyemben. Azért a zavaros idők mégiscsak léteznek odakint, teljesen azért nem hanyagolható el ez a tény.

Már úgy tűnik, engem is bezárnak az irodába az írógépekkel és aktákkal együtt, amikor a férfi kibontakozik a papírjai közül és színtelen hangján a tudomásomra hozza, hogy a pályázaton egyetlen helyiség visszamaradt, mert ezt a helyiséget nem igényelte ki senki. És a pályázati szabályzat módot ad arra, hogy csupán egyéni igénylés alapján kiutalhassák a szóbanforgó helyiséget.

A hivatalban a nők már elkészültek, zajosan pakolnak, és meglehetősen rosszallóan néznek a semleges arcú férfire, aki elém rakja a helyiség címét és az űrlapokat. A szekrénycsapódások, zacskózörgések közepette sejtelmes megjegyzések hangzanak el a visszamaradt helyiség állapotára vonatkozóan. Ebből megértem, hogy mindenki tudott róla, hogy van egy ilyen helyiség, de csak a férfi árulta el ezt a lehetőséget, csak ő tudja miért, és miért az utolsó pillanatban. Most már nekem beszélnek a nők, még ha pakolás közben teszik is ezt, és a fejem fölött üzennek is át egymásnak.Az üzenetek lényege az, hogy a helyiség nem véletlenül maradt vissza, ők nem ajánlanák, hogy kivegyem, mert váratlan meglepetések érhetnek még ezzel a bérlettel kapcsolatban, de ha már a férfi elém tette az űrlapokat, amelyeket nem biztos, hogy elém kellett volna tennie, akkor már szemmel láthatóan úgyis minden megjegyzésük hasztalan. Hiszen nem is figyelek rájuk, vagy ha figyelek semmi nem látszik abból, hogy mit értettem meg az intelmeikből.

Valóságban én még fel sem fogtam, ami történt. Előttem a papír egy helyiség címével, amely helyiség ebben a pillanatban az enyém lehet. És ezt a hihetetlen eredményt csupán az esztelen várakozásommal értem volna el.

Mechanikusan töltöm ki egymás után az adataimra vonatkozó rubrikákat. Nem szabad meglátniuk rajtam semmit az indulatokból, amelyek rutinosan vissza vannak szorítva és egy fáradtan a papírjai fölé hajoló arc mögé vannak rejtve. Majd kinn az utcán.

Ha kiérek az utcára a frissen lebélyegzett űrlapokkal, azonnal rohanásba kezdek, tudom órákig megállás nélkül rohangálok majd a városban, célzatosan fárasztom, zsibbasztom magamat, mert a sikernek ez a váratlan megjelenése az életemben e pillanatban elviselhetetlen, ezzel valamit kell kezdenem, mielőtt a pincémhez megyek és a pincebérlői vadonatúj életem első lépéseit megteszem egy számomra tökéletesen ismeretlen helyszínen.

Egyszerre valahová jogod lesz bejárni, ahová eddig nem volt. Közöd lesz egy házhoz, amely mellett eddig teljesen érdektelenül mentél el. Ugyanaz a ház egészen más benyomást kelt benned, ha csak idegenként tévedsz be az udvarára, mint amikor bérlőként lépsz be a kapuján, és már mindenképpen valamilyen bizalmas közelségből kell figyelned a körülötted élőket, már nem mehetsz odébb, ha néha túlságosan közel mennek hozzád, vagy csak egyszerűen zavaróan viselkednek, mert akár akarod, akár nem, a ház súlyos szárnyai alá kerültél te is, mintha új családtagként figyelnéd egy teljesen idegen, mégis téged minden életjelenségével személyesen érintő család megnyilvánulásait.

A pulis nő reggel felmosta az udvart, ezzel jóváhagyását adta ahhoz, hogy elkezdődjön a nap.

A mészkő megszívta magát, sötétebb lett egy árnyalattal, a lefolyók vájataiban még délelőtt is csillogott a víz.

Ha belépsz ide, tudnod kell, hogy a balkonokról is lenézhetnek rád, és valamit gondolnak rólad, mivel már jó ideje jársz át az udvaron, sokan láthattak és talán léted már nem egyszer beszéd tárgya is volt a lakók között.

Itt kell elfogadtatnod a ténykedésedet, ne berzenkedj hát, hanem csöndesen közlekedjél az új terepen, az a lényeg, hogy ne szúrjál szemet senkinek. A pincéd a lakók házának föld alatti részében van, akár akarod, akár nem, a lakók tulajdonában vagy bérlő, még ha nem is nekik fizeted a bérleti díjat. Új helyzetemnek minden bonyolultságát átérezve mentem a melléklépcsőházból nyíló falépcső felé. Ahogy beértem a melléklépcsőházba, egészen másvalaki lettem. Senki nem látott már, és csak egy dolgom volt, hogy leereszkedjem a lépcsőn a pincémhez, kinyissam a vasajtót, és belépjek a szigorúan az én magánterületem boltíves falai közé. Arra gondoltam, hogy ha ide akaratom ellenére bejönne valaki, az büntetendő cselekményt követne el. A pince területén az én bérlői jogaim uralkodnak, ilyen értelemben a pincém olyan, mint egy idegen követség az államban, ide csak az én engedélyemmel jöhet be idegen ember.

Most azután kinézelődhettem magamat, pontosan szemrevételezhettem, hogy a fal melyik részével mit fogok kezdeni. Szépen nyugodtan akartam haladni, sorba venni a fal minden négyzetméterét, megvizsgálni a szégyenteljesen mocskos bevonatokat, hol feslenek eléggé ahhoz, hogy hamar el lehessen távolítani őket. Hosszan kerestem az egykori ablakok nyomait, volt, ahol már azonnal meglettek, a téglák állásából lehetett látni az új befalazást, másutt világos körvonalakat kerestem a falban, és néha magam sem tudtam hogy ez egy ablak nyoma-e vagy talán ezen a helyen befalaztak valamit egyszer a régi lakók a háború folyamán, és ittfelejtették a kincset. Régi bort, amelynek mára már vörös zselévé vált a tartalma, ilyen borokat millókért árulnak a nemzetközi gyűjtőknek, de lehet a falban annyi minden más is, amit még remélni is alig mer az ember.

Közben tudtam, hogy nem fogom kifalazni ezeket a rejtekhelyeket. A pince így kellett nekem, a titkaival együtt, nem tudtam volna még egy tégla elmozdításának erejéig sem

megbontani ezeket az annyi ideje türelmesen várakozó falakat. Az első időkben csak figyeltem a pincémet, tervezgettem, és magam is erőt nyertem ezekből a látszatra semmi kézzelfogható történést nem hozó együttlétekből. A pince megerősített engem, reménnyel töltött fel, közös létezésünk különleges összhangot teremtett közöttünk, mintha egy csendes, minden bajomat megértő, és méltányoló barátra tettem volna szert, akinek már csak a léte is megnyugtat, kisimít, amikor szokásos kényszerpályáimat róvom életemnek ezen a kiszámíthatatlan terepén, lehetőleg kitérve a reám leselkedő veszélyek és kellemetlenségek elől.

Most már ez is az egyik álmomnak tűnik, de emberek sokaságát láttam az utcákon, rendőrautók cikáztak a menet szélénél, az egyik súrolta a szoknyám szegélyét. A menet újabb csoportokat sodort magával, és a Hősök tere felé igyekezett. A pincémtől így egyre messzebb kerültem a lobogó nemzeti színű zászlók alatt lépegetve az úttesten. Széles sorokban vonultunk, szemben a forgalommal, amely nem is volt forgalom már, mert az autók félreálltak és utat engedtek a menetnek, amely lassan, nyugodtan haladt, de a sodrása óriási volt, a szívóereje újabb és újabb csoportokat olvasztott magába. Volt, aki a járdán nézett minket, hozzájuk képest jó volt elszántan menni a menettel, mintha mindent odahagyott volna az ember, ami lényegtelen, napi bosszúság, a sors elrendeződött, a rendőrautók cikáztak és figyeltek, a rendőrök tanácstalanul nézték a menet vonulását. Talán ellentmondó parancsokat kaptak, vagy nem volt még gyakorlatuk az ilyen békés menetek szétoszlatásában, féltek, hogy valahol áthágják a bizonytalan szabályokat, nem lehetett tudni, csak azt, hogy a menet zavartalanul hömpölygott az utcán és sodort magával engem is. Mintha valaki azt mondta volna a hátam mötött: a kórházak készen állanak a sebesültek fogadására. Ez furcsa volt, mert arra gondoltam, hogy mi lennénk az elkövetkező órák sebesültjei. Mindez csak még nagyobb erőt adott a menetnek, és az ember úgy veszett bele a menet erős nyugodt sodrásába, mint egy nagy megtisztító folyóba, amely teljesen törvényszerűen igyekszik végcélja felé, és az a végcél nyugodt méltóságos, mivel maga az örökkévaló tenger az. Ahogy lent elhaladtam a tömeggel fölülről néztek minket az erkélyekről és néhányan fölkiáltottak az erkélyen állóknak, hogy jöjjenek le. Azok visszaintettek. Ahogy nagy nyugodt tempóban haladtunk a forgalommal szemben a széles városi utakon, innen az úttestről először néztem fel figyelmesen a mellettünk elhaladó régi, kopott, de szép pesti házakra. A házak falában a tartóoszlopokat mintázó domborművekre, az egykor sok gonddal elkészített stukkókra, amelyeket belepett a korom, és megrongált a háború. Néztem a feliratokat. KÖZÉRT. A mi időnkben így hívták az élelmiszerboltokat, VIRÁGÉRT . A mi időnkben ilyen boltokban vették az asszonyoknak a rózsát. Úgy láttam magunkat, ahogy mindez ebben a pillanatban történik velünk, és ahogy egykor majd emlékezni fognak ránk, amikor megnézik a régi képeket, vagy felidézik a régi időket.

Talán egyszer a mi fényképeinket nézik a híradóban, ahogy vonulunk itt önfeledten, pedig már annyi hasonló vonulásnak volt gyászos vége, annyi régi híradófelvétel okozott itt már életfogytiglani börtönöket, kivégzéseket, és mégis valamilyen mámorban vonulunk előre a város legvegyesebb népe, mellettünk szépen méltósággal vonulnak el az üzletek, ahová vásárolni járunk, a házak, ahol lakunk, a terek, ahová gyermekeinket visszük le játszani, és mi itt az úton elszakadtunk az életünknek ezektől a mindennapi helyszíneitől és most mindannyian felvonulók vagyunk, az erkélyekről rokonszenvvel, de enyhe csodálkozással és félelemmel néznek le ránk, ott vonulnak az emberek, gondolják, és azok az emberek, akik ott vonulnak, mi vagyunk, elúszunk alattuk, és még homályosan látjuk őket ahogy integetnek, vagy csak néznek megdöbbenve, mert ez már más, mint a megszokott világ, és tudják, hogy a másért egyszer majd megfizetnek azok, akik most olyan mámorosan hagyják magukat sodortatni a nagy megszabadító áradással.

A svájci nagybátyám, amikor hívott, hogy együtt kávézhatnánk ennyi év után, semmit sem tudott rólam, kedves hangja furcsa eufóriát keltett bennem, lám megtalál a múlt és egy hirtelen elhatározással, valamilyen cirádás eszpresszóban, ami régen patinás cukrászda volt, majd találkozni fogunk, és megpróbáljuk szemrevételezni egymást, lehet, hogy alig fogunk beszélgetni, mert elég izgató dolog ilyen sok év után találkoznunk valakivel, aki a gyerekkorunkból néz ránk, és közben nagyonis érdekes ember lett azóta, de hol van idő mindezt kibontani, ezért csak rövid mondatokat váltunk majd, és persze gondolunk hozzá sokmindent, amit nem mondunk ki. Mindezt elképzeltem, és a pincémből egyenesen a cukrászdába indultam, még megnéztem magam a ház közös lépcsőházi vécéjében, mert ott volt egy tükör, hogy nem maradt–e rajtam pókháló és a hajam is rendben van-e. Legszívesebben a pulis nőt kérdeztem volna meg minderről, de ő nem volt otthon, meg nem is zavarhattam mindenfélével..

Amikor kimondhatatlanul hosszú idő után végre eljött a pillanat, hogy a kék útlevelmet használhattam, és egy rendkívül fárasztó utazás végén, valamilyen célcsoport volt, rengeteg csomaggal, a lábam a legképtelenebb alakzatokba gyűrve tekergett kínjában az ülés alatt a busz falának feszülve, végül átérve a határon egy kis osztrák városkában megálltunk. Nagyon csendesek voltak már az utcák, éjszaka volt, a lakók mély álmukat aludták, s mi a pihenő alatt a lágy nyári szellőben odalopódzkodhattunk az elhagyott utcák kirakataihoz. Kilesni a külföldet, amíg alszik. Ez már külföldi föld volt, a legvalódibb külföldi föld, és kétségtelenül külföldi kirakatok mutatták meg magukat bámuló szemeinknek a kihalt utcán. És csodák csodája, a kirakatokban a ruhák egytől egyig halványrózsaszínűek voltak, a babák rózsaszínű halásznadrágokban lejtettek, alattuk a rózsaszín minden árnyalatában blúzok, szoknyák, hihetetlen volt ez a rózsaszínű virágzás, mikor mi fáradtan és megrendülten álltunk sötét keleteurópai öltözékeinkben, és legszívesebben a széllel rohangáltunk volna az idegen kisváros rózsaszínben derengő éjszakai utcáin. És mindez másnap, amikor nehézkesen kászálódtunk ki sötét ruháinkban a Genfi tó partján, és a körülöttünk futó, görkorcsolyázó, siető, rózsaszínű áradatban úgy festettünk, mint a pillangók közé tévedt, nehézkes fekete bogarak.

Drága nagybátyám, az a síma tapintású szép télikabát, amelyet odagyűrve hagytál a székem mellett, majd felrobbant közöttünk. A kezem a kabát anyagába mélyedt, és arra gondoltam, hogy ilyen anyagból én még nem is láttam kabátot, és pláne férfikabátot.

Szerettem volna egy nagy bársonykalapban ülni veled, és bájosan előrehajolni, hogy jobban megértsem a szavaidat. Ehelyett arra gondoltam, hogy a pincémben furcsán forrnak a csövek néhány napja, itt-ott bugyogás hallatszik, valamilyen baljós nyugtalanság uralja a pincémet, és lám én itt ülök veled társalogva és reménytelenül a pincémben van az agyam, pedig itt lenne a pillanat kiszakadni a sötétségből, csak a bort bámulni az asztalon, ahogy csillog pirosan a metszett kristálypohárban, felrepülni még egyszer valahova, a titkok közé, amelyeket pontosan megfogalmazni nem tudunk, ezért senki el nem veheti őket tőlünk, mintha valami hívogatna most, hogy hagyjam el a pincémet, megmutatná milyen messzire kerültem azoktól az emberektől, akik az életet mégiscsak úgy élik, ahogy kell, ahogy illik, annyi sík létezik az enyémmel párhuzamosan, ahol egy kis erőfeszítéssel létezhetnék, annyi a csábítás mindenfelől, hogy így is élhettem volna és talán élhetnék még, ha más utakat követnék, annyi a csábítás, csak azért, hogy ne engedelmeskedjem neki, de azért szomorúan tudjam, hogy ezt is, meg azt is megtehettem volna, és akkor ez is, meg az is másképp történhetett volna.

Amikor Annemarival és a gyerekekkel magálltunk az ipari vásár bejáratánál csak a végtelen fehér kavicsos teret láttuk magunk előtt, és átjárt minket a jó szél, ami a villamoson való hosszú gyötrődés után maga volt a csábító szabadság. És távolabb az ezüstösen csillogó fémpavilonok a zászlókkal, és a messziről jövő zenefoszlányokkal. Igen, minden tagunkkal vágytunk nekivágni a lehetőségeknek, követtük a plakátnő előre mutató ujját, a nő oldalról nem látszott, mert csak éle volt, se fara se melle, hiszen plakátnő volt az istenadta, funérból kivágva, a gyerekek diadalmasan nyargalásztak körülötte.

Tudtuk, hogy halálos fáradtak leszünk a végén, hogy a sok pavilonban, az áruk közötti fényes útvesztőkben, öntudatlanul fogunk futkározni a teljes kimerülésig, mert nem tehetünk mást, minden arra ösztönöz minket, hogy menjünk előre, itt nincs pad, nincs megállás, az egész rendezvény arra épül, hogy az ide betévedt emberek mennél több látványt szívjanak magukba, minden hely tovább csábít, és az idő is véges, már késő délután bezárják a vásárt és akkor igyekezni kell kifelé, nehogy egy üres pavilonban rekedjen az ember éjszakára, többszörösen bezárva a betörésbiztos üvegajtók mögé.

Tudtuk ezt és mégis nekivágtunk, a fehér kavics ígéretesen ropogott a talpunk alatt, a gyerekek előrefutottak, mi pedig az ismeretlenre való várakozás boldog révületében követtük őket.

Mindez nagyon messzi időnek tűnt, amikor a pincém falépcsőjén baktattam lefelé. Az az idő hidegen fénylett, mint a fehér hal a vágódeszkán, nagy próbálkozások, terméketlen erőfeszítések ideje volt az, és mindennek úgy is kellett történnie akkor, ahogy történt. Annemari nem szívesen nyugodott bele az éppen adott helyzetébe, nehezen jött ki az óvodai anyukákkal, kereste az alkalmakat a legkisebb kitörésre is a megszokott mindennapi menetből. Annemari lázadó volt, de lázadása többnyire egy üveg bornál ért véget, amelyet csapzottan ivott meg, és merev arcával együtt nagyon törékenynek és szomorúnak láttam ilyenkor.

Annemari bement a szökőkutas medencébe, hogy kihozza a bőgő kisfiának a bentrekedt sárga műanyagkacsáját, ahogy lehajolt a kacsáért a lapszoknyája kioldódott és a medence szélén álló kamaszok nagy örömére szépen legombolyodott a testéről. És Annemari ott állott a medence közepén egyetlen fekete csipkebugyiban.

No es, látták valami legalápp – mondta kiérve, dacosan nem törődve furcsa kiejtésével, mert német volt, itt húzódott meg Magyarországon, titokzatos okokból menekült ide a férjhezmenés menedékébe.

Azokkal az időkkel ellentétben a pincém a maga meleg sötétségével igazi lehetőségeket kínált. Annemarival csak hánykolódtunk a szűkös kereteink között, inkább kifelé menekültünk volna valahogyan, de magunk sem tudtuk, hogyan, itt a pincémben furcsa módon a nyugalmat és a szabadságot találtam meg, egy helyet, amelyet megtervezhetek magamnak, amely ellát majd a megélhetéshez szükséges anyagiakkal, de meg is véd minden rossztól, ami kívülről leselkedik rám. Annemari biztosan hatalmas terveket sző a pincém láttán, ha nem úgy hozta volna az élet, hogy elszakadjunk egymástól. Annemari csodálattal nézett volna rám, hogy mit szereztem én a nagy fölfordulásban, neki soha nem volt még semmije, még szülőhazája sem, legalábbis nem szeretett arra gondolni, hogy mi várná odahaza, ha egy eszement pillanatában visszautazna az NDK-ba, ahogy Annemari hazáját neveztük akkoriban.

Amikor már jól kibámultam magamat a pincémben és megismertem a szellőzőkürtőn beáramló zajokat is, végül nem halogathattam tovább az időt, és neki kellett látnom a felújításnak. A régi bőrök lekaparása csúnya munka volt, ehhez embereket hívtam, akik káromkodva estek neki a falborításnak és félreugrottak, amikor egy barna, hólyagos vakolatdarab nagy port kavarva leomlott a földre.Lassan bontakoztak ki a téglák a vakolat alól, egy idős falusi kőműves azt tanácsolta, hogy ne is vakoljuk újra a falat, hagyjuk kiszáradni belőle az évtizedek alatt bennerekedt nedvességet, csupán meszeljük le a téglát, mert sajnos annyira elszennyeződött a boltozat, hogy csak a mész takarhatja el a csúnya foltokat, és a mész alatt majd nyugodtan kiszáradhat a fal is.

A munkások elmentek és én egyedül maradtam a pincémmel. Mellettem egy vödörben ott állot a mész, amelyet egy fakaróval kevergettem. A mészbe beleöntöttem egy kis étolajat is, mert így tanított az öreg kőműves, és még egy kis kékítőt is belekevertem a mészbe, hogy ragyogjon a fal, kékesfehér, illatos legyen, mint a frissen mosott lepedők, amikor vakítóan lebegnek a napon.

A meszelés olyasvalami, mint a gyógyító megtisztulás. Ezt tudják falun is, de nem beszélnek ilyen hiábavalóságokat, csak csendben lemeszelik tavasszal a házakat, belül a falakat, hogy ragyogjon minden, ahogy kell.

Óvatosan kevergettem a meszet, jó sűrű volt, éppen annyira, hogy takarjon. Amikor az első húzást megtettem a meszelővel a pincefalon kékesen világított az ecsetvonás, mintha felsóhajtott volna a fal, hogy igen, ez kell nekem, így folytasd tovább.

A falnak ezt a sóhajtását akkor is hallottam, amikor a munkások durva zajai között a szennyes vakolatdarabok egymás után súlyosan lepottyantak a földre. Mintha a fal végre jólesően kinyújtózhatott volna. Az volt a koszos göncök lekaparása, azután jött a mosdatás, és most kapja a fal a patyolattiszta új ruhát. Szép csendben haladtam, és a fal olyan szép lett az ecset nyomán, hogy kedvem lett volna megmutatni valakinek, de hát egyedül voltam, magamban örültem hát és dolgoztam.

A pulis nő kopogott, és lerakott valamilyen levelet a festékfoltos hokedlira. Hozzám nemigen jött a postás, de most az egyszer hozzám jött volna, de a pulis nőnek adta oda a levelemet.

Mégiscsak abbahagytam a meszelést és megnéztem ki ír nekem levelet ide a pincémbe, mikor ezt a címemet még senki nem tudja. Hivatalos levél volt, a rossz világításban azt hittem valamilyen közömbös brosúra, és már éppen le akartam tenni.

Csak valami mégis furcsa volt a brosúrán, mert tele volt zavaros beikszelésekkel, meg pecsét is volt rajta, a tanács pecsétje, meg aláírás is, a tanácselnök aláírása.

Annyi badarságot kellett elolvasnom, és aláírnom, amíg ezt a pincét megkaptam, mi lehet ez megint, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a papírnak, biztos a kiutaló határozatom másolatát küldték meg, mi egyéb leveleznivalójuk lehetne velem, ennek a körmönfont, nehézkes hivatali nyelvnek a megfejtéséhez most semmilyen kedvet nem éreztem. De ahogy jobban megnéztem a formanyomtatványnak látszó papíron azt a helyet, ahol a beikszelések voltak, szemembe tűnt egy szó, amely ritkásan gépelve kirítt a szövegből, most is előttem van, ez már mindig előttem lesz, ahogy csak ezt az egyetlen szót nézegetem: v i s s z a v o n o m.

Visszavonják. De mit. És bár még semmit sem tudtam, de biztos vagyok benne, hogy már mégis mindent tudtam. Nem lehetett tudnom, semmiből nem következett annak a logikája, amit tudtam, és mégis biztos vagyok benne, hogy annak az egyetlen szónak az elolvasásakor már tudtam mindent. Amit azután tettem, azt csak a józan eszem diktálta. Az ösztönöm mindig előbb jár a józan eszemnél.

Megpróbáltam higgadtan összeolvasni a szeroxált formanyomtatványt az utólag, a gépírónő által beírt, szöveggel és lassan megfejtettem, hogy itt bizony nem a kiutaló határozatom másolata érkezett meg, hanem egy éppen olyan nyomtatványon, mint a kiutaló határozatom volt, a pince kiutalását egyetlen szó átikszelésével és utólagos átgépelésével, a tanácselnök aláírásával és pecsétjével hitelesítve, /az írás fájdalmasan vakította a szememet,/

v i s s z a v o n j á k. A „visszavonom” szó alatt halványan látszik a nyomtatvány eredeti célját szolgáló, szerényebben meghúzódó szó: kiutalom.

Mi történt itt. Azt mondják, ha az embernek egy gép levágja a karját, nem érez fájdalmat az első pillanatokban, csak nézi a testrészt, ami mellette hever, és bámulja.. Valami nem ott van, ahol lennie kell. Egészen máshol van.

A meszesvödör mellett álldogáltam a papírral.

Mikor először kijutottam Olaszországba, mindent elviseltem, a forró sztrádán néha reménytelennek látszó autóstoppozást, az Ostellók vaságyait, azt hogy a nagyfogú angol lányok tele voltak pénzzel és ott gurguláztak gyönyörű oxfordi kiejtésükkel az ágyam fejénél miközben frissen mosott nejlonharisnyáik a fejemre csöpögtek, mindent kibírtam, de amikor a egy magas néger fiú luxusfarmerjében hintázva véletlenül kiverte a kezemből az egyetlen pizzámat, amit az úton megvehettem, ott a pizzámat szedegetve a földről csak zokogtam szégyentelenül elengedve magamat, és a néger ijedten, és jóindulatúan állt fölöttem, nem értette ezt a vad, szűnni nem akaró, a helyzethez szerinte egyáltalán nem illő érzelemkitörést.

 

Mi történt itt. Miért hiszem el magamnak ezt a tehetetlenségi nyomatékból eredő, megkésett csodálkozást, amikor tudom, mi történik. Hiába játszom itt el a józan ész szokásos kérdéseit, hogy miképp utalhattak valamit ki, ha egyszerűen minden indok nélkül visszavonják, vagy hogy nem is értesítettek. Ezek gyermekségek. És ha értesítettek. Ők jobban tudják a hivatali meneteket nálam, és biztosan azt is tudják, hogy hogyan kell tőlem visszavenni a pincémet, ha ezt akarják. És ezt akarják. Valamiért ezt akarják, és ezt írták ide erre a pecsétes papírra, amivel egyedül maradtam itt a hokedli mellett, a pulis nő régen fölment az udvarra, jobb is így.

Valaki vinnyogva üvölt már egy ideje a falon túl, hát ez a furcsa hang honnan jön. De ahogy hallgatódzom a hang forrása nem messze van, egészen közel, itt az agyamban. Most senki nincsen a pincémben és a szívem leállt, valamit próbálkozik azért, de mintha nem a rendszerbe kapcsolva működne, hanem kiakadva, üresen, csak jelzésszerűen dobog.

Valami megtörtént. Tapintatos, néma robbanás, utána hosszú takarítással és fertőtlenítéssel.

A fejbőröm elzsibbadt, nyilván az erek kőkeményen, összeszűkülve várják a fejleményeket.

Csoda, hogy a haj bírja az ilyen érgörcsöket és nem szakad le, mint a kemoterápiás betegeknél, az egyik ismerősöm egy reggel kiment a napra, és a lágy szél elvitte a hajtincseit egyetlen fuvallatával, és az illető a családja legnagyobb rémületére ott állott kopaszon a szelíd napfényben.

Az idő beteljesíti és valószerűvé változtatja a hirtelenjében még elfogadhatatlannak tűnő dolgokat is.

Lám itt a meszelő, a fél pincém már kékesfehéren fluoreszkál a félhomályban, csend van, a szomszédnőm újabb harisnyáért nyúl a lakótelepi asztal mellett, Selyem néni óvatosan, hogy el ne essen a kuka felé tipeg odafönt az udvaron.

Az idő már elindult, hogy a lehetetlenségeket is beszője finom, mindent elfogadhatóvá szelídítő szálaival.

A víz sodor előre a kazamatarendszer eddig sosem látott nyúlványaiba, karácsonyfadíszek úsznak el mellettem, egy gyönyörű csúcsdísszel az élen, amelynek a csillogását is látom, mert közel kerültem a nagyobbik pincerész még szabad szellőző ablakaihoz, ahonnan bejön a kinti kék fény.
Boldogan adom át magam az áradásnak, amely titokzatos módon visszaadja elveszett nyugalmamat, és elhozza a megtisztulást ebben a csendes, föld alatti katasztrófában, szépen elmossa minden fájdalmamat, és beteg bútoraim is lágy, megnyugtató elvonulást kapnak a nagy átalakulás felé, végetért a várakozás, a penészt elsodorta az ár, tiszták vagyunk és jólesően lubickolunk pincémmel az egyre emelkedő, kellemesen langyos vízben.
Mit fog szólni a régiséges, akinek a bútorait az utolsó pillanatig megőriztem, most velük együtt hintázom a fénypászmáktól tarka gőzben, és már el is indulok a faragott asztalba kapaszkodva a labirintusok mély torka felé. Oldalfolyosókon sodor be a víz, és most megláthatom az eddig ismeretlen tájakat, hová bemenni eddig nem mertem egyedül. Csendesen néznek ki rám a tárgyak a rácsok mögül, mintha egyedül sétálnék egy nagy, tiszteletreméltó temetőben. A víz hullámain egyensúlyozva eszembe jut nagybátyámmal való találkozásom. Gondolatban kijövök a gőzből, a ruhámat száradni kiteszem a lépcsőre a tavasbarlang partjára. A víz mindent tisztára mos, eltűnteti a penészt és a penész szagát, jóleső élvezettel nézem, ahogy a habok elmossák a port és a koszt, és a víztől fényes terek, a megtisztult rekeszekkel, egészen új lehetőségeket teremnek. Nagybátyám évek óta nem járt idehaza, szinte nem is ismertük egymást és most látni akart. Azt mondta, nem érti itt a nők miért tesznek a fejükre ilyen rettenetes báránybőr sapkákat.Valahogy barbárul és durván festenek, ahogy elmennek a presszó kirakata előtt. Most ezek után mit lehetett volna mondanom.
Az én kabátom nem tudtam milyen az ő szemével. És milyen vagyok én az ő kifinomult szemével. És mit nem mond el abból, hogy milyen vagyok én. A báránybőrsipkákat megszoktam, a fejeken átvetett hosszú rókafarkak a hátat verdesik. Hogy nézne most engem a nagybátyám, miközben a pincémből libasorban útjukra indulnak a bútorok a meleg víz hullámain és lassan belesodródnak a sötét járatokba. Annyira csillogott a kristálypohár, és vörösek voltak a bársonyok a székeken. Berúgtam egy ujjnyi vörösbortól.
A meleg víz árad megállíthatatlanul. Minden megkönnyebbül, a lágy víz mindig is a barátom volt.
Megemelkednek a nyitott rekeszek évek óta porosodó tárgyai és a kifeszített ajtókon át méltóságteljesen haladnak a labirintus belseje felé.
A beugrókból nyögések, hangzanak, sápadt arcú nők dugják ki a fejüket, fehér testük körül őrvénylik a víz, a pulis nő bizonytalan elképzelése a föld alatti örömtanyáról valóra vált. Az aranycirádás fotel előttem lebeg. A régiséges rám bízott bútorai a víz csodája által újra életre keltek. A pince végében szörcsög a légkondicionáló, talán a szomszédban sikítozva rebbennek szét a vendégek, mert vízsugár a nyakukba ömlik. Nincs többé határ, a víz nem ismer félelmet, szép lassan mos előre, a labirintus teljesen ismeretlen szögleteibe jutok el, ide végképp nem mertem még elmerészkedni sohasem. Éppen a fehér ajtóba kapaszkodom, amelyet a pulis nő tett a közeli kamrába, amikor a lakását felújította, most nekem jó tutajom lett.
A szabadság végre eljött hozzám. A vizes álom átszakította a valóság falát és megtalált, nagylelkű barátom, a víz, lassan feloldja a görcsöket és segít, segít. Minden egyszerű már, most valóban sikoltoznak a szomszédban. Az áradat a légkondicionáló résén keresztül betört a vendéglőbe és a vendégek fejvesztve menekülnek.
A benyílókban suttogás, sürgés-forgás, érzéki hangok. A mentést irányító férfiak tűzoltó egyenruhákban úsznak mögöttem. Végül elkapnak és vonszolnak a nedves járatokban.
Micsoda ragyogó fény tápászkodik ki a nedves szempilláim alól.. Egy hatalmas műanyagfog leng benne. Az agyam tisztán működik. A pulis nő mondta, hogy az utcai reklámtáblákért való harcból egy fogorvosnő került ki győztesen, aki nem törődött még az ügyvéd úr perverz módszereivel sem, egyszerűen ledózerolta a terepet, és vaskampón kilógatta az óriásfogat amely varázslatosan uralja a környéket, a szemben lévő motorbolt nehézfiúi, mikor bőrruhában, álarcosan vonulnának ki a portyáikra, még ők is meggörnyedve lopakodnak el a hatalmas, minden más reklámot leigázó, szürke műanyagfog alatt.
Mindent értek ebben a pillanatban. Minden összeáll. Annemari megemeli a porcelánbilit, lent a sztrádán egymást előzik az autók, a szomszédnőm harisnyái egyetlen hatalmas tömbben gurulnak szembe a robogó autókkal, az óriási zöld gyík itt ül a nedves falon és csendesen figyeli, ahogy úszom az árral. A föld fortyogása biztosan kiáramlik a pince még élő apró lukain át és rémült futkosást kelt odafent. És milyen tiszta ez a víz. A pincém úgy csillog, a kőfal láthatóan élvezi ezt a megtisztító meleg áradást, én is makulátlan tiszta vagyok, nyoma nincsen rajtam semmiféle penésznek, a víz mindent elvisz, mindent fölkap a hátára, soha semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.

Tehetetlen pillanat a szupermarket sápadt neonplafonjának valóságában. Lassan bizonytalanul lépkedek, mert mégis csinálnom kell valamit. Hihetetlenül, mesésen nincsen közöm a környezetemhez, ez bármikor botrányossá válhatna, ha kifejezném távollásásomat, mondjuk egy visítással, vagy egy összeeséssel, de szédelegve azért megyek előre, a bevásárlókocsimra támaszkodom, lágyan gurulunk az emberek között, kecses, ügyes kanyarokat veszek, rámosolygok a nőre, akit éppenhogy az utolsó pillanatban kerültem ki.
Szépen ringatózva átadom magam a hiábalvalóságnak. Mit tehetnék éppen most. A tárgyak rendre, sorban beérnek a látóterembe. Nem tagadom, hatnak rám. A nagy kupac dió, és a világítóhuzalokkal és szellőzőberendezésekkel teleépített mennyezetben csivitelnek a madarak. Mindig átszűrődik valami a megsűrűsödött már-már tapintható ködön, és nem tudok ellenállni a látványoknak, rábámulok egy halom almára, lebilincselnek a narancsok, amelyek sokkal pirosabbnak látszanak a piros műanyag neccekben, mint a ládákban sápadozó társaik. A húsok is rettenetesen sokan vannak, és fanyar füstölt illatot árasztanak. Mellettük elmenve még visszanéznek a középen elhelyezett konténerekből vörösen, tálcákba fóliázva, rendszerezve és felettébb meggyőzően. Lassan meg kell szűnnie ennek a bizonytalan kacsázásnak ebben a monumentális rendben, amely még jólesően zsongít is, nagylelkűen befogad, és egyenlővé tesz az egyenlők között. Ebben a nagy élénk világosságban még nem történhet bajom, még haladékot kaptam egy időre, még eljátszhatok itt a zsenília pulóverek között, mint az öldöklésnél elfelejtett gyermek az üres fényűző házban.
Ha még lehetne. Reggel olyan, mintha még lehetne. A koszos tárgyak lemoshatóak, a rendetlenség némi küzdelem árán felszámolható, csak a felüdítő józan munka kellene, és illatozhatnának a mosógépből kiemelt ruhák, sőt még előtte a mosógép ígéretes dorombolása, hogy lám itt készül valami, itt a tisztaság, az életbenmaradás készül, igen, jól ismerem ezt a fajta múló reményt.
Minden látszat érintetlen. Már gondolni sem merek rá, hogy bemenjek középre, csak a széleknél matatok, fogódzom, ahol érem, de csak a szélén érem.

A sztráda, ahonnan az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnöm, már az innenső házak falát nyűvi.
Szomszédnőm mikor engem is elveszített, betapasztotta lakásának ablakát megszürkült csipkefüggönyökkel és betokozódott, mint a csigák teszik a reménytelen kánikulában, ha felszakítod a gyanúsan könnyű csigaházat, a csiga nyomtalanul eltűnt, a ház üres.
Nincsen aki az életemmel bíbelődne ezentúl.
Mivel a pincémről csak a szomszédnőm tudott, így a pincém elvesztése is jóformán nyomtalanul történt meg, nem volt tanú, akinek magyarázkodnom kellett volna.
Most aztán valóban szabad vagyok, senki nem tudja, mi történik velem, és így valójában nem is történik velem semmi különös.
Ez az idei eső végigkísérte az egész nyarat. Akkor is esett, amikor egy komolytalan bombariadó miatt az utcán rekedtünk néhány háziasszonnyal és egy sietős zavart aktatáskás férfival, a biztonsági őrök fennsőbbségesen sétálgattak odabent, és nem nagyon törődtek az ajtónál téblábolókkal, az árúsok is flegmán posztoltak a standjaik mellett, nehogy a zűrzavarban meglopják őket.
Akkora eső esett az idén, hogy az árvízek városokat nyeltek el, múltkor a temetőben hirtelen megnyíltak a felhők és a havas esőben hatalmas szivárvány jelent meg az égen, az öregasszonyok mind térdre hullottak, hogy itt a világvége, de az ég hamar összezárult, és olyan ólomszínű lett megint, hogy már semmi sem zavarhatta meg többé a köznapi rendet.

De tagadhatatlan volt, hogy ez már nem a régi felelőtlen csönd, itt a csöndet fölváltotta valamilyen kétértelmű feszültség, amely a beteg körül alakul ki, akiről mindenki tudja, hogy beteg, de miután a jelek még nem mutatkoznak nyíltan, legkönnyebb úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Napról napra figyeltem a bútorok állapotát, anélkül, hogy közel mentem volna hozzájuk. Megelégedtem, hogy látszatra úgy néznek ki, mint amikor megérkeztek hozzám. Pedig, ahogy múltak a napok, már nem ámíthattam magamat tovább. Ha a pusztulásnak valamilyen újabb jelét megláttam, a lélegzetem is elállt, hosszan nézegettem a látványt, és próbáltam más, józan magyarázatokat találni rá. Egy vitrinnek a háta, különösen ha régi az a vitrin, már a szállításakor is meglazulhat, és azután mi kell azoknak az apró szögeknek ahhoz, hogy kipotyogjanak és elengedjék a szekrény hátára erősített funérlemezt. Persze, hogy jönnek le a funérok a szekrények hátáról, amikor ezek a szekrények a sok szállítás után végre nyugalmat találtak, és most azután elengedik magukat és az alkatrészeiket, minden baj akkor jön ki, amikor beáll a biztonságos nyugalom. A szekrények még olyanok voltak, mint régen. Messziről. De ha közel ment az ember, már látni lehetett, hogy a fényes lemezborítás több helyen elválik a deszkától, és a lehullott lemezdarabkákból a bútorok alatt már vastag húmuszréteg gyűlt össze a kövön. A faragott tálaló volt a pince dísze, a kis képzeletbeli kápolna főoltára. Ez az ébenfekete, dúsan faragott historizáló darab sokáig semmilyen jelét nem mutatta a pusztulásnak. Hősiesen állott az egyre erősödő penésszagban, és a domborúságai ugyanolyan keményen fénylettek, mint régen. Ez a tálaló volt a reménységem, ha eddig megúsztuk, akkor meg kell úsznunk ezután is. A tálalót mindig megsímogattam, ha elmentem mellette. A tálaló két ajtaján két olyan kerek faragvány volt, mint két telt női mell. Ahogy az egyik reggel végigsimítottam a kezemmel a tálaló ajtaján az egyik félgömb ott maradt a kezemben. Annyira elborzadtam, hogy ledobtam a félgömböt a földre és képtelen voltam fölvenni. Istenem, segíts! Most már minden nap, ahogy bejöttem, látnom kellett a tálalót a pince frontális részén, ahogy még olajosan fénylik ébenfekete borításával, de az egyik domborulata helyén csak egy ragasztóval összekent, világos folt van. A régiséges eltűnt valahová, senkinek sem adta meg a címét, hová utazott el. A helyiséget mennél jobban elharapódzott rajta a pusztulás, annál kevésbbé tudtam elhagyni. Mintha a szemem előtt nem történhetett volna meg a legnagyobb baj, mintha a teljes összeomlás nem következhetett volna be addig, amíg én ott vagyok. Mindent látni akartam, ami történik, minden látványt magamba akartam szívni, hagytam, hadd járjon át engem is tetőtöl-talpig a romlás, nem akartam a pincémet magára hagyni az agóniájának ebben a végső állapotában. Valamiért a maffiózó levette a lépcsőházi rácsos ajtóról a fémlakatját. És most bárki lejöhettt már a falépcsőn, ha éppen akart. Sokszor az utcáról is letévedtek járókelők, talán valamilyen üzletet kerestek, és azt hitték a pincében találják meg és olyankor benyitottak az ajtómon. A rémült arcokon láttam, hogy mennyire előrehaladott már az állapotunk. Akik benyitottak, gyorsan elnézést kértek, és már szaladtak is fölfelé az udvarra. Nem tudtam mit gondolnak rólam, hogy mit keresek én ott lenn a penész, pára és romladozó bútorok közepette, de az arcokon félelmet és gyanakvást láttam, és kezdtem szégyelleni magunkat és magamat mindazért, ami itt lenn történik, amit a pincémmel elszenvedünk. De nem tágítottam odalentről. Az egész napot a pincémben töltöttem, a ruhámat átitatta a romlásnak indult tárgyak szaga. A szoknyámon kiütöttek a penészfoltok, amelyeket hiába tisztogattam a ház közös vécéjének kopott mosdója fölött, nem akartak az anyagból kimenni, beleették magukat a szövetbe, mint a kenyérbe, szétágazó telepeik egyre mélyebre hatoltak mindenbe, amit elértek. Észrevettem magamon, hogy úgy viselkedem, mint egy súlyos beteg, aki kerüli az egészségesek tekintetét. Igyekeztem sötétedéskor följárni a pincéből, az udvaron olyan gyorsan suhantam át, hogy ne találkozzam senkivel, még a pulis nővel sem elegyedtem beszédbe, már tudtam, hogy azon az úton, amelyen haladok, őt is elhagytam, ő sem érti, mit csinálok, mi történik velem és a pincémmel. A pulis nő józan, jóindulatú teremtés volt, tudom, hogy nem hibáztatott, de talán azt gondolta, hogy szép csendben meghibbantam odalent, ő is mindenkivel hadilábon állott a házban, hetente felmondta az ügyvéd a lakását, nem rám volt szüksége most, aki már a pincémhez tapadva éltem, mint valami rosszagú pincebogár, és mindig siettem, holott valójában a várakozáson kívül semmi dolgom sem volt.
Egyszer olyan lépéseket hallottam, amelyek nem álltak meg tétovázva a lépcsőfordulókban, mint ahogy a betévedő idegenek tették mielőtt benyitottak a pincémbe, hanem szabályosan, éles kopogással döngették a falépcsőt, a cipők koppanásaiból megállapíthattam, hogy magas sarkakon jön lefelé az illető, tehát nő lehet.
Határozottan koppantak a sarkak és ugyanolyan határozottan léptek be a vasajtómon, amelyet egy ideje még bezárni sem volt kedvem. Azért is, mert néha szellőzködni ki kellett menjek a tágas sötét labirintusba, ahol valamivel jobb volt a levegő, mint a teljesen ledugaszolt pincémben. A cipők lecövekeltek a bejáratnál, határozottan és élesen váltak ki a poros, penészes környezetéből. Fényesek és tiszták voltak, a lábujjak kissé nyugtalanul, finnyásan mozogtak az elegáns, puha bőr alatt.
Újabban nem nagyon nézem meg az emberek arcát, az lett a szokásom, hogy lehorgasztott fejjel sietek, hogy ne lássak senkit, talán akkor más sem lát meg engem. A nő lábán nejlonharisnya volt, és ez a nejlonharisnyás, finnyás, mégis határozott láb ismerős volt valahonnan. Én az aranyozott karszékben ültem, amelyen már nem maradt egyetlen aranyozott dísz sem, de a szék formája azért még őrizte a régi imponáló görbületeket.
Ez megérzés volt, nem több, de a lábáról azonnal felismertem a tanácsi nőt. Még az utcai felvonulás után valamikor, amikor úgy látszott, hogy a nagy átalakulás már mindent a hatalmába kerített, akkor elhagytam a pincebeli rejtekhelyemet és bátran a tanács épülete felé indultam. Fényes nappal másztam meg a világos épület fehér műkőlépcsőit, hogy megnézzem az átváltozott tanácsot, és már az új emberekkel, új illetékesekkel tárgyaljak a pincém sorsáról. Általában mindenütt meglepődve néztek rám és végül ehhez a nőhöz igazítottak, aki nyugodtan meghallgatott, és miközben hallgatott, a magassarkú cipős lábát kiszabadította az íróasztal alól és oldalt kinyújtva vizsgálgatta.
Érdeklődéssel figyelt a lelkes szavaimra, hogy most már minden másképp van és ebben az új szellemben szeretnék tárgyalni egy számomra sérelmes ügyről, csak egyetlen szót kérdezett vissza enyhe mosollyal: – Csakugyan? – Ez a rövid kis kérdés teljesen összezavart. Mit akar ezzel. Mit akar ezzel a gunyorosan hangzó kis szócskával, amely mégis a legfontosabb információ, amióta itt vagyok, ebben az épületben. De hát nem látok a szememtől?. Nem láttam talán, amikor bejöttem, hogy itt nem változott semmi? Miért akarok mást látni a dolgokban, mint ami bennük van. Megint a képzeletem játszott velem, mint már annyiszor. Egyszerűen elképzeltem a megváltozott tanácsot, ahol új, egymással izgatottan beszélgető emberek várják a klienseket, és a még be nem járatott, új törvényeket próbálják udvariasan, de még bizonytalanul alkalmazni a régi méltánytalan helyzetekre. Az új dolgoknak ezt az izgalmasan kavargó bizonytalanságát vártam itt, de ha őszinte vagyok magamhoz, ez a kavargás csak a fantáziámban élt, mert itt a tanácsnál már a bejövetelemkor furcsálltam kissé, hogy a megszólalásig ugyanaz volt minden, mint annakelőtte. Akkor meg mire adtam fel ilyen hirtelenül és meggondolatlanul a rejtőzködési taktikámat, ha körül sem néztem, hová masírozok én be ostobán, a képzeletbeli biztonságom bódulatában. Mire vártam. Megint miféle gyerekség hozott ide, és lám a hátam mögött biztosan nevetnek rajtam. Gyorsan ki innen, hogy még az emlékét is eltöröljem a látogatásomnak. A nő hangsúlya, ahogy figyelmesen, és mégis mulatva rajtam, csak annyit mond a képtelen lelkendezésemre – Csakugyan? – még sokáig kisértett később.
A nő kissé visszarettent a szagoktól, tapintatosan fehér zsebkendője után nyúlt, mintha náthás lenne, és azért kellene az orrához szorítania a zsebkendőjét. A rend kedvéért tett néhány lépést a pincében, és olyan hangon szólított meg, mintha az imént váltunk volna el egymástól. Kétségtelenül emlékezett rám és az ügyemre, amellyel valószínűleg saját hatáskörben foglalkozott, az esetet a többiekkel megtárgyalhatta, és már a megoldás kulcsa is a kezében volt. Mégis meglepett ez a bizalmas hangütés. Emlékeim szerint csak olyan emberek beszéltek velem, ezen a köztünk lévő viszonyból nem következő, általam nem viszonzott, bizalmas hangon, akik hatalmat éreztek fölöttem és fölényüket ily módon kívánták éreztetni velem. A nő, miközben a keresztnevemen szólított, nyugodtan adta elő az érveit, olyan rábeszélően, mintha egy számára kedves, de makacs gyerekkel kívánná megismertetni a helyes magatartás szabályait. Mert ugye most látva ennek a pincének az állapotát, már én sem vitathatom, hogy amikor azt a határozatot műszaki okok miatt visszavonták, teljesen méltányosan jártak el velem, hiszen én sem gondolhatom komolyan, hogy egy ilyen helyiségben idegen embereket fogadhatnék, ebbe még a tisztiorvosi szolgálatnak is lenne beleszólása, amely természetesen nem adná meg semmilyen itt folyó tevékenységhez az engedélyét. No meg a szellőzés is megoldatlan, márpedig szellőzés nélkül a törvények szerint egy pince nem adható bérbe. A nő mindezt nyugodtan és kedvesen mondta el, és közben azon igyekezett, hogy a zsebkendőjét mennél szorosabban gyömöszölhesse az orra alá. Én még mindig a nő cipőjét bámultam, majd feljebb emeltem a fejem és már a nő derekánál jártam, de nem álltam le, míg egyenest bele nem néztem a nő szemébe. Már hosszú ideje nem néztem szembe senkivel, most is erőltetnem kellett magamat, hogy a szemem ne térjen ki az idegen tekintet útjából. A nő szeme, amelyet most belefelejtkezve vizsgálgattam, okos, ravasz szem volt, szép, de az álmodozás zárványaitól tökéletesen mentes szem, olyan szem amelynek gazdája állandóan résen van, mindig a realitás talaján áll, az eszméket pedig üres szavaknak tartja, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a józan, személyes célokat mögéjük szépen, sikeresen el lehessen rejteni. Az ilyen szem tulajdonosa szerint az az ember, aki nem az azonnal kézzelfogható saját haszonra törekszik, legyen bármilyen eszmerendszernek is a híve, az egy bármikor veszélyessé válható idióta, akinek eltávolítása a szerzésre irányuló szorgos tevékenységek és taktikák világából, több, mint kívánatos. Annyira megértettem most ezt a nőt, hogy nem is éreztem az izgalmat vagy rémületet, amelyet kellett volna éreznem ebben a pillanatban, mert lám itt állott előttem a tanács, ahogy rámtalált a rejtekemben és éppen a saját megfellebezhetetlen ítéletét mondta.
Annyira ismerős volt nekem ez a nő, hogy egészen leblokkolt a látványa, annyira elfelejtkeztem magamról, és a helyzetemről hogy már a gyerekkoromban jártunk, és a nevelőanyám irónikusan józan tekintetét láttam, ahogy elnézően hallgatta eszméimet az elhanyagolható vérségi kapcsolatokról, ahol csak az érzelmek számítanak, és itt az ideje, hogy túllépjünk ezeken az ósdi előitéleteken. Nyugodtan hallgatta a hevüléseimet, hiszen tudta már előre, hogy az ő célja sokkal világosabb és józanabb, mint ezé a soha fel nem növő, légvárakat építgető lánygyermeké, hiszen ő csak a család vagyonát szeretné megkaparintani, de botrányok nélkül, szépen, okos ügyvédek segítségével, mert a valódi élet nem ott zajlik, ahol ez a leánygyermek fantáziál, hanem ott, ahol ő alakítja a háttérben óvatos építményeit, köröttük a hallgatag aknamezőkkel, amelyekre ezt a balga leányzót, ha eljön az idő, nem lesz nehéz rávezetnie.