SZIGNATÚRAKÖNYVEK

Az apró, szirtes joghurtok kora

Deák Júlia Pincebérlő

A magyar irodalom különös adóssága, hogy a mai napig nem tudott mit kezdeni annak a nehány esztendőnek a tapasztalatéval, melyeket összefoglaló néven a rendszerváltás korszakakent szoktunk emlegetni. Születtek ugyan könyvek, amelyek valamilyen módon érintették a nagy átalakulasoknak ezt az idószakát, ám mindezek ellenem máig sem mondható el, hogy a nyolcvanaskilencvenes évek fordulójának furcsa szédülete alapvető témája volna prózairodalmunknak. Nem mintha az irodalom dolga volna levonni bármiféle politikatorténeti vagy társadalomtörténeti tanulságokat, nem; azok a tanulságok, amelyeket az irodalom nyújtani képes, inkább valamiféle kimondatlan, közös tapasztalatra irányulnak, a saját mentalitásunkra, önképünkre. S ezt a munkát a történészek és a társadalomkutatók nem végezhetik el az irodalom helyett. Deák Juha karcsú kotete sem a világméretű, hatalmas átalakulások történetét rajzolja föl. Egy egyedülálló nő a rendszerváltás forgatagában mintegy a sors véletlen ajándékaként hozzájut egy pince bérleti jogához, amelytől azonban hamarosan meg is fosztják a kisregény cselekménye nagyjából összefoglalható ebben ez egyetlen mondatban. Ez az Összefoglalás azonban félrevezető is, hiszen mit sem árul cl arról a világról, amely ennek a könyvnek mintegy a legbelsőbb témája_ A pincebérlő nem a politikai jellegű, hanem, mondhatni, a zsigeri, alulról jövő tapasztalatot önti formába, annak a remegnek a tapasztalatait, amelyet a ..rendszerváltás vesztesei” néven szokott emlegetni a napi zsurnalisztika. Ennek a rétegnek van ugyan munkája, és ellát meg a holnapig, ám egyúttal kénytelen pillantást vetni a mélybe is, s ennek folytán mindennapi érintkezésben áll a véglegesen lecsúszottak világával. A történet hőse valamiféle határvidéken sétál, sajátos, egyszerre nyomasztó és szabadon lebegő helyzetben találja magát akárcsak maga az ország 1989ben. Hirtelen minden más lesz, mint volt, minden átláthatatlan, ugyanakkor (vagy talán épp ezért?) egyszersmind minden lehetséges is. S mindez szédítő sebességgel megy végbe, melynek leginkább szembetűnő jele a tárgyi környezet gyors nemritkán kíméletlen átalakulása. Olvassunk bele a könyv nyitó mondataiba: _Annyi mindenem volt, azután nem lett, így volt egy pincém is. Akkor szereztem, amikor a régi nagy, fehér joghurtjaink helyett apró, színes joghurtok jelentek meg az üzletekben, de az utcai dalosok még nem tűntek fel az aluljárókban. Az később történt, és az emberek némán és sápadtan álltak körül az eseményt, nem tudva, mikor jón el a rendőr ezekért a szerencsétlenekért, vagy talán mégis az új idők hangja ez. A dalosok azért olyan magabiztosak, valami közeledik, amit mi még nem érchetünk, jobb lesz, ha figyelünk, és elvegyülünk a zűrzavarban.” Az apró, színes joghurtok fölbukkanása, ez a merőben hétköznapi esemény olyan mozgásokról tudósít, amelyek egészében átláthatatlanok maradnak a regény hőse számára. Cserébe Deák Júlia ráirányítja a figyelmünket mindarra, ami annak idején amilyen gyorsan feltűnt, olyan hamar felejtésbe is merült. Az eufória és a másnaposság különleges keveréke. Az óvatosságra intő veszélyérzetre, amely a mindennapi életstratégiák meghatározója. A ház lakói, ügyvédek, vállalkozók és nyugdíjasok között tébláboló pincebérlő története ily módon több önmagánál, hiteles módon idéz meg valami megőrzésre érdemest abból a korból, amelyben játszódik: mámorban vonulunk előre, a város legvegyesebb népe, mellettünk szépen, méltósággal vonulnak el az üzletek, ahová vásárolni járunk, a házak, ahol lakunk, a terek, ahová gyermekeinket visszük le játszani, és mi itt az úton elszakadtunk az életünknek ezektől a mindennapi helyszínéltől, és most mindannyian felvonulók vagyunk, az erkélyekről rokonszenvvel, de enyhe csodálkozással és félelemmel néznek le ránk, ott vonulnak az emberek, gondolják, és azok az emberek, akik ott vonulnak, mi vagyunk, elúszunk alattuk, és még homályosan látjuk őket, ahogy integetnek, vagy csak néznek megdöbbenve, mert ez már más, mint a megszokott világ, és tudják, hogy a másért egyszer majd megfizetnek azok, akik most olyan mámorosan hagyják magukat sodortatni a nagy, megszabadító áradással: 1989 óta felnőttek azok a generációk, amelyek már nem rendelkeznek közvetlen tapasztalatokkal ezekről az évekről. Ideje tehát a politikai szférán túl is számot vetni a rendszerváltás korával. Deák Júlia kisregénye ezt az adósságot az elsők között kezdi törleszteni.

Keresztesi József