Deák Júlia: A pincebérlő
FÉLonline.hu, 2014/2
Nem vidám történet – de nem is tüntetően nyomasztó. A könyvecske ezzel okozza a legkellemesebb csalódást. A nem sok kacagást ígérő borító és a rendszerváltás kori miliő ellenére nem esik a kelet-közép-európai viszonyok ábrázolóinak divatos hibáiba: a nyomor nem harsány és nem csöpög, a kilátástalanságot nem nagyítja a hiteltelenségig, a groteszk nem válik giccsé. Realizmusa emberléptékű.
„KI EZ A NŐ ITT, ÉS MIT AKAR?”
– teszi fel a kérdést maga a főszereplő is az első oldalon. Rejtély. Adatait példaértékűen őrzi: sem korát nem ismerjük meg, sem külsejéről nem kapunk információt. Munkáját, ha van is, nem említi (bár többször szóba kerülnek óvónő ismerősök, egyszer pedig egy szülői értekezlet).
Hősnőnk egyedülálló, egy „elejtett” félmondat alapján valószínűsíthető, hogy elhagyták. Rokonokra csak egyszer, a családi fényképek nézegetésekor (kiselejtezésekor?) gondol, akkor is idegenkedve. Ahogy idegen a Svájcból hazalátogató nagybácsi, sőt a főszereplő egykori önmaga, és az általa „tökéletesen elfelejtett” múlt eseményei is.
Az elbeszélő alakja érzései és benyomásai ábrázolásán keresztül rajzolódik ki. Felfokozott érzékenysége folytán a külvilágot félelmetes helynek látja, melynek legijesztőbb vonása az éppen most, a rendszerváltozáskor megindult átalakulásban, és az ezzel járó bizonytalanságban keresendő.
Hogy az új típusú joghurtok megjelenése és a sztráda kiszélesítése előtti élet vidámabb lett volna, azt nem hihetjük, viszont jó-rossz szabályai legalább már ismertek voltak, és állandóságuk biztonságot adott. Most viszont a város mozgásba lendül: a fákat kivágják, a Bagolyvár helyén autószalon nyílik, az építkezés okozta fölfordulásban előmászik egy szimbolikusnak tekinthető óriási zöld gyík, aki értetlenül áll az új világban. Nehezen lehet csak megértetni vele, hogy „most már menekülnie kell, ezzel a lassú vánszorgással nem lehet megélni a sztráda mellett” (13.). Nem bizony, menekül hősünk is, aki, akár alkatából adódóan, akár pillanatnyi élethelyzetéből kifolyólag (ez nem derül ki egyértelműen), szintén képtelen felvenni az új idők ritmusát.
Nincs híján azonban minden leleményességnek: homályosan érzékelve, hogy a nagy kavarodásban bármi megtörténhet, bátorkodik kifejezni igényét a tanácsnál, hogy a sok mindenből valamit, akárcsak egy szerény, dohos pincét, neki is juttassanak. (Ha nem túl nagy kérés.) Bár a hivatalban nem talpraesettsége, hanem az ügyintéző munkaidejének és türelmének véget érése segíti hozzá, hogy kérése teljesüljön, a bérleti jogot végül elvitathatatlanul megkapja.
Illetve csak látszólag. Még mielőtt befejezhetné a falak meszelését, megérkezik a levél, hogy a határozatot visszavonják. A főszereplő úgy dönt, nem vesz erről tudomást, sőt bátran szembeszáll még a pincelejárót önkényesen lelakatoló maffiózóval is, hogy megőrizze ezt a számára létfontosságú kis helyet.
Szimbolikus térről van szó, nem véletlen, hogy az elbeszélő kápolnához hasonlítja. Ez az ő menedéke, kivonulásának színhelye, ahol az átláthatatlanná váló, barátságtalan felszín zaját kirekesztve olyan csöndet talál meg, amelyben, ha koncentrál, meghallhatja az idő hangját is.
A tökéletesen magányos főhős az országgal egy időben kerül határhelyzetbe, és pontosan érzékeli, hogy számára az új rendszer is ugyanolyan idegen, mint a korábbi. Sőt, mintha tulajdonképpen nem is lenne jelentős a kettő közötti különbség. A tanácsi nő gúnyos arcáról az ügye tisztázását remélő pincebérlő leolvashatja:
„DE HÁT NEM LÁTOK A SZEMEMTŐL? NEM LÁTTAM TALÁN, AMIKOR BEJÖTTEM, HOGY ITT NEM VÁLTOZOTT SEMMI?” (109.)
Hamarosan pedig azt is meg kell tapasztalnia, hogy ez a mostani világ sem tűri meg az ellenállókat. A sorba be kell állni – enciánkék bevásárlókosárral.
A történet végén visszafogott lidércnyomás, amolyan „Kafka Light” bontakozik ki, amikor a hivatal (a tanács), a jog (az ügyvéd) és az alvilág (a maffiózó) harmonikus összhangban számolják fel a semmilyen rendszerbe bele nem illő, zavaró elemet, egy álmodozó, „egészen másmilyen, szemléletmódjában kissé különc személy” (39.) képében. Akinek túl nagy, túl átláthatatlan mindaz, ami körülveszi, viszont annál intenzívebben éli meg a részleteket: színeket, fényeket, illatokat. Birodalma a járdaszinttől lefelé kezdődik. Gyűjti a járókelők által elveszített, földön heverő apróságokat (aranyóra, ezüstretikül), az embereknek szinte már csak a lábukat nézi meg, és a fölé tornyosuló, rajta túlnövő, félelmetes ismeretlen elől a föld alá menekül.
A pincebérlő kellemesen borongós írás, ami nem akarja megfojtani az olvasót. Egy csőtörés okozta árvíz kimosta hősünket a levegőtől elzárt pincéből, mielőtt még a helyiség vagy a regény túl fullasztóvá vált volna, és „már semmi sem zavarhatta meg többé a köznapi rendet.” (118.)
Deák Júlia, A pincebérlő, Alexandra, Pécs, 2008.