Deák Júlia

e-mail:

deakjulia7@gmail.com

Részlet a regényből

Amikor felkapott a víz egy boldog álom beteljesedésének hittem az élményt és hagytam sodortatni magamat. A pincémben a szekrények, amelyek az utóbbi időben rendre összedőltek, most mintha életre keltek volna, elemelkedtek a földről és lágyan hullámoztak a boltíves helyiség lagunájában. Ahogy a víz komolyan emelkedni kezdett, és már derékig ért, elúsztam az ajtóig és még sikerült valahogyan lenyomnom a kilincset. A habzó áradás, amely a pincém oltárrésze fölött megrepedt nagy nyomócső irányából érkezett, kisodort a kazamata rendszer főfolyosójára , köröttem különféle tárgyak ringatództak, felismertem közöttük a pulis nő fehér mázolt ajtaját, amelyet most új modern ajtóra cseréltetett, talán az a régi felpuffadt koffer Selyem nénié, aki már régóta szeretne lejönni a pincerekeszéhez, de azután meggondolja mert fél mindentől, és mindenkitől, látok egy lámpát is úszni, nádból van, és könnyedén fönt marad a víz tetején. Az ernyőjét elveszítette valahol, de mintha láttam volna ezt az ernyőt valamikor sárgán kivirítani a kazamatarendszer valamelyik felfeszített rekeszéből. A pincém bejárata mellett tempózok még és jólesően regisztrálom, hogy tisztának érzem magam, és a kis pincém is megtisztult a vízben, mint egy csodálatos keresztségben. A víz egycsapásra lemosta a penészt a kőfalakról és a bútorokról, a fadarabok síkosan hányodnak a hullámzó árban, mintha egy tavasbarlang langyos vizében fürödnék és elfelejtett, múltbeli tárgyaim úsznának el mellettem.

 

 

A víz sodor előre a kazamatarendszer eddig sosem látott nyúlványaiba, karácsonyfadíszek úsznak el mellettem, egy gyönyörű csúcsdísszel az élen, amelynek a csillogását is látom, mert közel kerültem a nagyobbik pincerész még szabad szellőző ablakaihoz, ahonnan bejön a kinti kék fény.
Boldogan adom át magam az áradásnak, amely titokzatos módon visszaadja elveszett nyugalmamat, és elhozza a megtisztulást ebben a csendes, föld alatti katasztrófában, szépen elmossa minden fájdalmamat, és beteg bútoraim is lágy, megnyugtató elvonulást kapnak a nagy átalakulás felé, végetért a várakozás, a penészt elsodorta az ár, tiszták vagyunk és jólesően lubickolunk pincémmel az egyre emelkedő, kellemesen langyos vízben.
Mit fog szólni a régiséges, akinek a bútorait az utolsó pillanatig megőriztem, most velük együtt hintázom a fénypászmáktól tarka gőzben, és már el is indulok a faragott asztalba kapaszkodva a labirintusok mély torka felé. Oldalfolyosókon sodor be a víz, és most megláthatom az eddig ismeretlen tájakat, hová bemenni eddig nem mertem egyedül. Csendesen néznek ki rám a tárgyak a rácsok mögül, mintha egyedül sétálnék egy nagy, tiszteletreméltó temetőben. A víz hullámain egyensúlyozva eszembe jut nagybátyámmal való találkozásom. Gondolatban kijövök a gőzből, a ruhámat száradni kiteszem a lépcsőre a tavasbarlang partjára. A víz mindent tisztára mos, eltűnteti a penészt és a penész szagát, jóleső élvezettel nézem, ahogy a habok elmossák a port és a koszt, és a víztől fényes terek, a megtisztult rekeszekkel, egészen új lehetőségeket teremnek. Nagybátyám évek óta nem járt idehaza, szinte nem is ismertük egymást és most látni akart. Azt mondta, nem érti itt a nők miért tesznek a fejükre ilyen rettenetes báránybőr sapkákat.Valahogy barbárul és durván festenek, ahogy elmennek a presszó kirakata előtt. Most ezek után mit lehetett volna mondanom.
Az én kabátom nem tudtam milyen az ő szemével. És milyen vagyok én az ő kifinomult szemével. És mit nem mond el abból, hogy milyen vagyok én. A báránybőrsipkákat megszoktam, a fejeken átvetett hosszú rókafarkak a hátat verdesik. Hogy nézne most engem a nagybátyám, miközben a pincémből libasorban útjukra indulnak a bútorok a meleg víz hullámain és lassan belesodródnak a sötét járatokba. Annyira csillogott a kristálypohár, és vörösek voltak a bársonyok a székeken. Berúgtam egy ujjnyi vörösbortól.
A meleg víz árad megállíthatatlanul. Minden megkönnyebbül, a lágy víz mindig is a barátom volt.
Megemelkednek a nyitott rekeszek évek óta porosodó tárgyai és a kifeszített ajtókon át méltóságteljesen haladnak a labirintus belseje felé.
A beugrókból nyögések, hangzanak, sápadt arcú nők dugják ki a fejüket, fehér testük körül őrvénylik a víz, a pulis nő bizonytalan elképzelése a föld alatti örömtanyáról valóra vált. Az aranycirádás fotel előttem lebeg. A régiséges rám bízott bútorai a víz csodája által újra életre keltek. A pince végében szörcsög a légkondicionáló, talán a szomszédban sikítozva rebbennek szét a vendégek, mert vízsugár a nyakukba ömlik. Nincs többé határ, a víz nem ismer félelmet, szép lassan mos előre, a labirintus teljesen ismeretlen szögleteibe jutok el, ide végképp nem mertem még elmerészkedni sohasem. Éppen a fehér ajtóba kapaszkodom, amelyet a pulis nő tett a közeli kamrába, amikor a lakását felújította, most nekem jó tutajom lett.
A szabadság végre eljött hozzám. A vizes álom átszakította a valóság falát és megtalált, nagylelkű barátom, a víz, lassan feloldja a görcsöket és segít, segít. Minden egyszerű már, most valóban sikoltoznak a szomszédban. Az áradat a légkondicionáló résén keresztül betört a vendéglőbe és a vendégek fejvesztve menekülnek.
A benyílókban suttogás, sürgés-forgás, érzéki hangok. A mentést irányító férfiak tűzoltó egyenruhákban úsznak mögöttem. Végül elkapnak és vonszolnak a nedves járatokban.
Micsoda ragyogó fény tápászkodik ki a nedves szempilláim alól.. Egy hatalmas műanyagfog leng benne. Az agyam tisztán működik. A pulis nő mondta, hogy az utcai reklámtáblákért való harcból egy fogorvosnő került ki győztesen, aki nem törődött még az ügyvéd úr perverz módszereivel sem, egyszerűen ledózerolta a terepet, és vaskampón kilógatta az óriásfogat amely varázslatosan uralja a környéket, a szemben lévő motorbolt nehézfiúi, mikor bőrruhában, álarcosan vonulnának ki a portyáikra, még ők is meggörnyedve lopakodnak el a hatalmas, minden más reklámot leigázó, szürke műanyagfog alatt.
Mindent értek ebben a pillanatban. Minden összeáll. Annemari megemeli a porcelánbilit, lent a sztrádán egymást előzik az autók, a szomszédnőm harisnyái egyetlen hatalmas tömbben gurulnak szembe a robogó autókkal, az óriási zöld gyík itt ül a nedves falon és csendesen figyeli, ahogy úszom az árral. A föld fortyogása biztosan kiáramlik a pince még élő apró lukain át és rémült futkosást kelt odafent. És milyen tiszta ez a víz. A pincém úgy csillog, a kőfal láthatóan élvezi ezt a megtisztító meleg áradást, én is makulátlan tiszta vagyok, nyoma nincsen rajtam semmiféle penésznek, a víz mindent elvisz, mindent fölkap a hátára, soha semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt.

 

 

Tehetetlen pillanat a szupermarket sápadt neonplafonjának valóságában. Lassan bizonytalanul lépkedek, mert mégis csinálnom kell valamit. Hihetetlenül, mesésen nincsen közöm a környezetemhez, ez bármikor botrányossá válhatna, ha kifejezném távollásásomat, mondjuk egy visítással, vagy egy összeeséssel, de szédelegve azért megyek előre, a bevásárlókocsimra támaszkodom, lágyan gurulunk az emberek között, kecses, ügyes kanyarokat veszek, rámosolygok a nőre, akit éppenhogy az utolsó pillanatban kerültem ki.
Szépen ringatózva átadom magam a hiábalvalóságnak. Mit tehetnék éppen most. A tárgyak rendre, sorban beérnek a látóterembe. Nem tagadom, hatnak rám. A nagy kupac dió, és a világítóhuzalokkal és szellőzőberendezésekkel teleépített mennyezetben csivitelnek a madarak. Mindig átszűrődik valami a megsűrűsödött már-már tapintható ködön, és nem tudok ellenállni a látványoknak, rábámulok egy halom almára, lebilincselnek a narancsok, amelyek sokkal pirosabbnak látszanak a piros műanyag neccekben, mint a ládákban sápadozó társaik. A húsok is rettenetesen sokan vannak, és fanyar füstölt illatot árasztanak. Mellettük elmenve még visszanéznek a középen elhelyezett konténerekből vörösen, tálcákba fóliázva, rendszerezve és felettébb meggyőzően. Lassan meg kell szűnnie ennek a bizonytalan kacsázásnak ebben a monumentális rendben, amely még jólesően zsongít is, nagylelkűen befogad, és egyenlővé tesz az egyenlők között. Ebben a nagy élénk világosságban még nem történhet bajom, még haladékot kaptam egy időre, még eljátszhatok itt a zsenília pulóverek között, mint az öldöklésnél elfelejtett gyermek az üres fényűző házban.
Ha még lehetne. Reggel olyan, mintha még lehetne. A koszos tárgyak lemoshatóak, a rendetlenség némi küzdelem árán felszámolható, csak a felüdítő józan munka kellene, és illatozhatnának a mosógépből kiemelt ruhák, sőt még előtte a mosógép ígéretes dorombolása, hogy lám itt készül valami, itt a tisztaság, az életbenmaradás készül, igen, jól ismerem ezt a fajta múló reményt.
Minden látszat érintetlen. Már gondolni sem merek rá, hogy bemenjek középre, csak a széleknél matatok, fogódzom, ahol érem, de csak a szélén érem.

 

A sztráda, ahonnan az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnöm, már az innenső házak falát nyűvi.
Szomszédnőm mikor engem is elveszített, betapasztotta lakásának ablakát megszürkült csipkefüggönyökkel és betokozódott, mint a csigák teszik a reménytelen kánikulában, ha felszakítod a gyanúsan könnyű csigaházat, a csiga nyomtalanul eltűnt, a ház üres.
Nincsen aki az életemmel bíbelődne ezentúl.
Mivel a pincémről csak a szomszédnőm tudott, így a pincém elvesztése is jóformán nyomtalanul történt meg, nem volt tanú, akinek magyarázkodnom kellett volna.
Most aztán valóban szabad vagyok, senki nem tudja, mi történik velem, és így valójában nem is történik velem semmi különös.
Ez az idei eső végigkísérte az egész nyarat. Akkor is esett, amikor egy komolytalan bombariadó miatt az utcán rekedtünk néhány háziasszonnyal és egy sietős zavart aktatáskás férfival, a biztonsági őrök fennsőbbségesen sétálgattak odabent, és nem nagyon törődtek az ajtónál téblábolókkal, az árúsok is flegmán posztoltak a standjaik mellett, nehogy a zűrzavarban meglopják őket.
Akkora eső esett az idén, hogy az árvízek városokat nyeltek el, múltkor a temetőben hirtelen megnyíltak a felhők és a havas esőben hatalmas szivárvány jelent meg az égen, az öregasszonyok mind térdre hullottak, hogy itt a világvége, de az ég hamar összezárult, és olyan ólomszínű lett megint, hogy már semmi sem zavarhatta meg többé a köznapi rendet.

City