Deák Júlia

e-mail:

deakjulia7@gmail.com

Részlet a regényből

Az ember menekülne egy helyszínről, hogy ne lássa, ami most következik, de ott marad, mert látnia kell, mi történik, nem hagyhatja ott magára a tárgyakat, amelyeket rábíztak. Bár a lábam elfelé vitt volna, hogy bódultan temetkezzem bele a különféle utcai látnivalókba, mégis a pincémben ültem az aranycirádás karosszéken, amelynek néhány nap elteltével az ívesre faragott lábáról a padlóra esett az egyik aranycirádának egy szépen megmunkált darabja. Először valamilyen aranyló tárgyat láttam meg a földön, gépiesen lehajoltam érte, és még mindig nem tudtam, mit tartok a kezemben. Nézegettem a faragványt, és az agyam még mindig nem akarta tudomásul venni, mi történt. Napokig úgy voltunk a pincémmel, hogy azzal hitegettem magamat, hogy a levegő hiánya végeredményben elviselhető dolog, igen, kissé más lett idelent a világ, de egy ilyen viharvert múltú pince ki kell, hogy bírja ezt is. A bútorok is mennyit hányódhattak a világban, amíg a régiségesnél kikötöttek, lám most sem mutatják a betegség jeleit, ugyanúgy állnak a falak mellett és hallgatnak, mint régen.

 De tagadhatatlan volt, hogy ez már nem a régi felelőtlen csönd, itt a csöndet fölváltotta valamilyen kétértelmű feszültség, amely a beteg körül alakul ki, akiről mindenki tudja, hogy beteg, de miután a jelek még nem mutatkoznak nyíltan, legkönnyebb úgy viselkedni, mintha semmi sem történt volna. Napról napra figyeltem a bútorok állapotát, anélkül, hogy közel mentem volna hozzájuk. Megelégedtem, hogy látszatra úgy néznek ki, mint amikor megérkeztek hozzám. Pedig, ahogy múltak a napok, már nem ámíthattam magamat tovább. Ha a pusztulásnak valamilyen újabb jelét megláttam, a lélegzetem is elállt, hosszan nézegettem a látványt, és próbáltam más, józan magyarázatokat találni rá. Egy vitrinnek a háta, különösen ha régi az a vitrin, már a szállításakor is meglazulhat, és azután mi kell azoknak az apró szögeknek ahhoz, hogy kipotyogjanak és elengedjék a szekrény hátára erősített funérlemezt. Persze, hogy jönnek le a funérok a szekrények hátáról, amikor ezek a szekrények a sok szállítás után végre nyugalmat találtak, és most azután elengedik magukat és az alkatrészeiket, minden baj akkor jön ki, amikor beáll a biztonságos nyugalom. A szekrények még olyanok voltak, mint régen. Messziről. De ha közel ment az ember, már látni lehetett, hogy a fényes lemezborítás több helyen elválik a deszkától, és a lehullott lemezdarabkákból a bútorok alatt már vastag húmuszréteg gyűlt össze a kövön. A faragott tálaló volt a pince dísze, a kis képzeletbeli kápolna főoltára. Ez az ébenfekete, dúsan faragott historizáló darab sokáig semmilyen jelét nem mutatta a pusztulásnak. Hősiesen állott az egyre erősödő penésszagban, és a domborúságai ugyanolyan keményen fénylettek, mint régen. Ez a tálaló volt a reménységem, ha eddig megúsztuk, akkor meg kell úsznunk ezután is. A tálalót mindig megsímogattam, ha elmentem mellette. A tálaló két ajtaján két olyan kerek faragvány volt, mint két telt női mell. Ahogy az egyik reggel végigsimítottam a kezemmel a tálaló ajtaján az egyik félgömb ott maradt a kezemben. Annyira elborzadtam, hogy ledobtam a félgömböt a földre és képtelen voltam fölvenni. Istenem, segíts! Most már minden nap, ahogy bejöttem, látnom kellett a tálalót a pince frontális részén, ahogy még olajosan fénylik ébenfekete borításával, de az egyik domborulata helyén csak egy ragasztóval összekent, világos folt van. A régiséges eltűnt valahová, senkinek sem adta meg a címét, hová utazott el. A helyiséget mennél jobban elharapódzott rajta a pusztulás, annál kevésbbé tudtam elhagyni. Mintha a szemem előtt nem történhetett volna meg a legnagyobb baj, mintha a teljes összeomlás nem következhetett volna be addig, amíg én ott vagyok. Mindent látni akartam, ami történik, minden látványt magamba akartam szívni, hagytam, hadd járjon át engem is tetőtöl-talpig a romlás, nem akartam a pincémet magára hagyni az agóniájának ebben a végső állapotában. Valamiért a maffiózó levette a lépcsőházi rácsos ajtóról a fémlakatját. És most bárki lejöhettt már a falépcsőn, ha éppen akart. Sokszor az utcáról is letévedtek járókelők, talán valamilyen üzletet kerestek, és azt hitték a pincében találják meg és olyankor benyitottak az ajtómon. A rémült arcokon láttam, hogy mennyire előrehaladott már az állapotunk. Akik benyitottak, gyorsan elnézést kértek, és már szaladtak is fölfelé az udvarra. Nem tudtam mit gondolnak rólam, hogy mit keresek én ott lenn a penész, pára és romladozó bútorok közepette, de az arcokon félelmet és gyanakvást láttam, és kezdtem szégyelleni magunkat és magamat mindazért, ami itt lenn történik, amit a pincémmel elszenvedünk. De nem tágítottam odalentről. Az egész napot a pincémben töltöttem, a ruhámat átitatta a romlásnak indult tárgyak szaga. A szoknyámon kiütöttek a penészfoltok, amelyeket hiába tisztogattam a ház közös vécéjének kopott mosdója fölött, nem akartak az anyagból kimenni, beleették magukat a szövetbe, mint a kenyérbe, szétágazó telepeik egyre mélyebre hatoltak mindenbe, amit elértek. Észrevettem magamon, hogy úgy viselkedem, mint egy súlyos beteg, aki kerüli az egészségesek tekintetét. Igyekeztem sötétedéskor följárni a pincéből, az udvaron olyan gyorsan suhantam át, hogy ne találkozzam senkivel, még a pulis nővel sem elegyedtem beszédbe, már tudtam, hogy azon az úton, amelyen haladok, őt is elhagytam, ő sem érti, mit csinálok, mi történik velem és a pincémmel. A pulis nő józan, jóindulatú teremtés volt, tudom, hogy nem hibáztatott, de talán azt gondolta, hogy szép csendben meghibbantam odalent, ő is mindenkivel hadilábon állott a házban, hetente felmondta az ügyvéd a lakását, nem rám volt szüksége most, aki már a pincémhez tapadva éltem, mint valami rosszagú pincebogár, és mindig siettem, holott valójában a várakozáson kívül semmi dolgom sem volt.
Egyszer olyan lépéseket hallottam, amelyek nem álltak meg tétovázva a lépcsőfordulókban, mint ahogy a betévedő idegenek tették mielőtt benyitottak a pincémbe, hanem szabályosan, éles kopogással döngették a falépcsőt, a cipők koppanásaiból megállapíthattam, hogy magas sarkakon jön lefelé az illető, tehát nő lehet.
Határozottan koppantak a sarkak és ugyanolyan határozottan léptek be a vasajtómon, amelyet egy ideje még bezárni sem volt kedvem. Azért is, mert néha szellőzködni ki kellett menjek a tágas sötét labirintusba, ahol valamivel jobb volt a levegő, mint a teljesen ledugaszolt pincémben. A cipők lecövekeltek a bejáratnál, határozottan és élesen váltak ki a poros, penészes környezetéből. Fényesek és tiszták voltak, a lábujjak kissé nyugtalanul, finnyásan mozogtak az elegáns, puha bőr alatt.
Újabban nem nagyon nézem meg az emberek arcát, az lett a szokásom, hogy lehorgasztott fejjel sietek, hogy ne lássak senkit, talán akkor más sem lát meg engem. A nő lábán nejlonharisnya volt, és ez a nejlonharisnyás, finnyás, mégis határozott láb ismerős volt valahonnan. Én az aranyozott karszékben ültem, amelyen már nem maradt egyetlen aranyozott dísz sem, de a szék formája azért még őrizte a régi imponáló görbületeket.
Ez megérzés volt, nem több, de a lábáról azonnal felismertem a tanácsi nőt. Még az utcai felvonulás után valamikor, amikor úgy látszott, hogy a nagy átalakulás már mindent a hatalmába kerített, akkor elhagytam a pincebeli rejtekhelyemet és bátran a tanács épülete felé indultam. Fényes nappal másztam meg a világos épület fehér műkőlépcsőit, hogy megnézzem az átváltozott tanácsot, és már az új emberekkel, új illetékesekkel tárgyaljak a pincém sorsáról. Általában mindenütt meglepődve néztek rám és végül ehhez a nőhöz igazítottak, aki nyugodtan meghallgatott, és miközben hallgatott, a magassarkú cipős lábát kiszabadította az íróasztal alól és oldalt kinyújtva vizsgálgatta.
Érdeklődéssel figyelt a lelkes szavaimra, hogy most már minden másképp van és ebben az új szellemben szeretnék tárgyalni egy számomra sérelmes ügyről, csak egyetlen szót kérdezett vissza enyhe mosollyal: - Csakugyan? – Ez a rövid kis kérdés teljesen összezavart. Mit akar ezzel. Mit akar ezzel a gunyorosan hangzó kis szócskával, amely mégis a legfontosabb információ, amióta itt vagyok, ebben az épületben. De hát nem látok a szememtől?. Nem láttam talán, amikor bejöttem, hogy itt nem változott semmi? Miért akarok mást látni a dolgokban, mint ami bennük van. Megint a képzeletem játszott velem, mint már annyiszor. Egyszerűen elképzeltem a megváltozott tanácsot, ahol új, egymással izgatottan beszélgető emberek várják a klienseket, és a még be nem járatott, új törvényeket próbálják udvariasan, de még bizonytalanul alkalmazni a régi méltánytalan helyzetekre. Az új dolgoknak ezt az izgalmasan kavargó bizonytalanságát vártam itt, de ha őszinte vagyok magamhoz, ez a kavargás csak a fantáziámban élt, mert itt a tanácsnál már a bejövetelemkor furcsálltam kissé, hogy a megszólalásig ugyanaz volt minden, mint annakelőtte. Akkor meg mire adtam fel ilyen hirtelenül és meggondolatlanul a rejtőzködési taktikámat, ha körül sem néztem, hová masírozok én be ostobán, a képzeletbeli biztonságom bódulatában. Mire vártam. Megint miféle gyerekség hozott ide, és lám a hátam mögött biztosan nevetnek rajtam. Gyorsan ki innen, hogy még az emlékét is eltöröljem a látogatásomnak. A nő hangsúlya, ahogy figyelmesen, és mégis mulatva rajtam, csak annyit mond a képtelen lelkendezésemre - Csakugyan? – még sokáig kisértett később.
A nő kissé visszarettent a szagoktól, tapintatosan fehér zsebkendője után nyúlt, mintha náthás lenne, és azért kellene az orrához szorítania a zsebkendőjét. A rend kedvéért tett néhány lépést a pincében, és olyan hangon szólított meg, mintha az imént váltunk volna el egymástól. Kétségtelenül emlékezett rám és az ügyemre, amellyel valószínűleg saját hatáskörben foglalkozott, az esetet a többiekkel megtárgyalhatta, és már a megoldás kulcsa is a kezében volt. Mégis meglepett ez a bizalmas hangütés. Emlékeim szerint csak olyan emberek beszéltek velem, ezen a köztünk lévő viszonyból nem következő, általam nem viszonzott, bizalmas hangon, akik hatalmat éreztek fölöttem és fölényüket ily módon kívánták éreztetni velem. A nő, miközben a keresztnevemen szólított, nyugodtan adta elő az érveit, olyan rábeszélően, mintha egy számára kedves, de makacs gyerekkel kívánná megismertetni a helyes magatartás szabályait. Mert ugye most látva ennek a pincének az állapotát, már én sem vitathatom, hogy amikor azt a határozatot műszaki okok miatt visszavonták, teljesen méltányosan jártak el velem, hiszen én sem gondolhatom komolyan, hogy egy ilyen helyiségben idegen embereket fogadhatnék, ebbe még a tisztiorvosi szolgálatnak is lenne beleszólása, amely természetesen nem adná meg semmilyen itt folyó tevékenységhez az engedélyét. No meg a szellőzés is megoldatlan, márpedig szellőzés nélkül a törvények szerint egy pince nem adható bérbe. A nő mindezt nyugodtan és kedvesen mondta el, és közben azon igyekezett, hogy a zsebkendőjét mennél szorosabban gyömöszölhesse az orra alá. Én még mindig a nő cipőjét bámultam, majd feljebb emeltem a fejem és már a nő derekánál jártam, de nem álltam le, míg egyenest bele nem néztem a nő szemébe. Már hosszú ideje nem néztem szembe senkivel, most is erőltetnem kellett magamat, hogy a szemem ne térjen ki az idegen tekintet útjából. A nő szeme, amelyet most belefelejtkezve vizsgálgattam, okos, ravasz szem volt, szép, de az álmodozás zárványaitól tökéletesen mentes szem, olyan szem amelynek gazdája állandóan résen van, mindig a realitás talaján áll, az eszméket pedig üres szavaknak tartja, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a józan, személyes célokat mögéjük szépen, sikeresen el lehessen rejteni. Az ilyen szem tulajdonosa szerint az az ember, aki nem az azonnal kézzelfogható saját haszonra törekszik, legyen bármilyen eszmerendszernek is a híve, az egy bármikor veszélyessé válható idióta, akinek eltávolítása a szerzésre irányuló szorgos tevékenységek és taktikák világából, több, mint kívánatos. Annyira megértettem most ezt a nőt, hogy nem is éreztem az izgalmat vagy rémületet, amelyet kellett volna éreznem ebben a pillanatban, mert lám itt állott előttem a tanács, ahogy rámtalált a rejtekemben és éppen a saját megfellebezhetetlen ítéletét mondta.
Annyira ismerős volt nekem ez a nő, hogy egészen leblokkolt a látványa, annyira elfelejtkeztem magamról, és a helyzetemről hogy már a gyerekkoromban jártunk, és a nevelőanyám irónikusan józan tekintetét láttam, ahogy elnézően hallgatta eszméimet az elhanyagolható vérségi kapcsolatokról, ahol csak az érzelmek számítanak, és itt az ideje, hogy túllépjünk ezeken az ósdi előitéleteken. Nyugodtan hallgatta a hevüléseimet, hiszen tudta már előre, hogy az ő célja sokkal világosabb és józanabb, mint ezé a soha fel nem növő, légvárakat építgető lánygyermeké, hiszen ő csak a család vagyonát szeretné megkaparintani, de botrányok nélkül, szépen, okos ügyvédek segítségével, mert a valódi élet nem ott zajlik, ahol ez a leánygyermek fantáziál, hanem ott, ahol ő alakítja a háttérben óvatos építményeit, köröttük a hallgatag aknamezőkkel, amelyekre ezt a balga leányzót, ha eljön az idő, nem lesz nehéz rávezetnie.

City