Deák Júlia

e-mail:

deakjulia7@gmail.com

 

 

Strand /novella/

M. lakásában ültem már sok vasárnap óta ugyanazon a széken, mert M. nem szerette megmozdítani a dolgokat, ha a dolgok megmozdultak, akkor más dolgok leestek. Ugyanakkor konkrétan a szék, amelyen ültem, évek során belegyökerezett a koszlott, televényesen vastaggá vált szürke padlószőnyegbe, és amikor tényleg egy lázadó pillanatomban kirántottam a szék négy szárát a szervesen élő aljzatból, az egyik láb azonnal kifordult a tövéből és M. rémült arccal nézte az esztelen rombolást, amely csak abból az értelmetlen törekvésből származott, hogy a széket néhány centiméterrel arrébb tegyem, mint ahol évek óta volt. Elmélyülten tornáztattam az arcizmaimat igyekezve elhatárolódni mindattól, ami körülvett. A szabadság egyetlen lépés volt csupán, csak kimész az ajtón és előtted a város. A fájdalom is hozzá tartozik, érzed, hogy fáj, és szabad vagy, felnőtt vagy, beülsz valahová és körülnézel, ez maradt belőled, de élsz.

 

 


M beszélt, jött ment. Arra a faldarabra meredtem, amin át kiláthattam a tengerre. A szoba homályos zugában időnként valóban megjelent valamilyen kékesen mozgó folt. A falon hullámzott, és jó volt tudni, hogy ez a látvány a róla való hallgatásommal együtt most egyedül csak az enyém. A tizenharmadik kerület peremén voltunk, egy hasáb alakú panelházban, amelyen néha átgázolt a dunai szél. A szavakkal már semmire sem mentünk. A bizonytalan állagú szenvedések ugyanúgy ülepedtek körülöttünk, mint az eltávolíthatatlan szemét az asztal alatt, persze azért újra és újra nekifogtam, hogy jellemezzem a helyzetet, de kísérleteim kölcsönös ordítozásba fulladtak. M. nem értette, vagy úgy tett, mintha nem értené a problémát, én meg mintha egy bunker falának újra és újra nekirepülő madár lettem volna, csak kifáradtam, és összetörve ugyanabban a helyzetben találtam magamat. Lehetetlen, hogy M. a maga módján ne érzékelte volna a bajt, de ő nem mondott ki semmit véglegesen, sőt egyáltalában tartózkodott bárminek is a nyers kimondásától. Ez már így volt a kezdetek óta, hogy énrám várt a dolgok kimondása, és M. a lényegről való hallgatásával tartotta fent az építményt, amely a kettőnk létezése volt. M. megszólalása lelki ügyekben már régen nem volt aktuális, mert ennyi idő után minden szava akkora kalamajkát keltett volna, hogy abból aztán nincs visszaút soha többé.
M. a váratlan ötleteimmel szemben tehetetlen, azokat külső erőkként éli át, amelyeknek engedelmeskednie kell. A tenger, innen annyira képtelen dolognak látszott e pillanatban, hogy semmi sem állhatott az útjába. A tenger valami olyan dolog volt, amelyben még lehetett hinni, el lehetett vonszolódni a partjára, és várni, hogy majd, mint semleges és óriási erő, azonnal a lényegre tér, döntéseket sugall, valamit tesz velünk, nem tudhatjuk, mi lesz az.
M. elsőre egyáltalán nem szokta elárulni mit akar, talán éppen arra vár örökké, hogy meglepjem, hogy rémülten elutasíthassa a változást, hogy fenyegetett legyen, hogy felüdüljön azáltal, hogy valami elkerülhetetlenül közeledik felé. Valójában becsüli a sors kikerülhetetlen húzásait, az én cselekedeteimet is sorsszerűen éli meg, általában gyanakodva fogadja minden ötletemet, lassan éli bele magát abba, ami jön, és amikor már kikerülhetetlen a döntés, elveszetten, de fegyelmezett arccal meglépi, amit kell. Esetleg véletlenül, valamilyen kerülőúton a tudomásomra jut, hogy mindezt ő már régen akarta, csak erre várt tulajdonképpen, és mi itt a kérdés egyáltalában.

Elaludhattam, mert este volt és valamilyen barátságtalan helyen állt a busz. Ahogy a magas lépcsőről le akartam lépni, a megdagadt lábaim zsibbadtan ellenálltak. A nyugdíjasok fenekükön elgyűrt szoknyáikban, nem tudom hogyan csinálták, de már a vécé előtt sorakoztak. Egy benzinkúti ideiglenes parkolónál lehettünk, a gyenge világításban csak a vécé előtti hosszú sort láttam. A buszoktól szabdalt betonplaccon hihetetlenül otthonosan álltak a nők, mintha csak arra vártak volna, hogy ilyen és hasonló józan tevékenységekkel bizonyíthassák egymásnak, hogy igen, a vécé itt is csak vécé, a sorban állás is ismerős otthonról, úgy álltak ott egymás mellett beszélgetve, mint az egymást megnyugtató, kotyogó, tollászkodó tyúkok. Biztosan tudtam, hogy ezek közé a nők közé én most nem állok be, mert ezek a nők nem ugyanazt a tengert keresik, amelyiket én, viszont már csak a látványuk is veszélyezteti az én tengeremet. Menjünk, mondtam M-nek aki kialvatlan arccal, elszántan szívta a cigarettáját. - Itt fognak hagyni minket. – Kelletlenül indult utánam. Néhány lépés és már benn voltunk a sötétségben. Az országút langyos és puha volt alattunk. Az árokba guggoltam, kerek, csillagos volt az ég, mint a planetáriumban. Az út két oldalán ott voltak valahol a földek, a beláthatatlan terek, és lehetőségek. M. idegesen kereste a következő cigarettáját.. Autó húzott el mellettünk. Nem tudtam betelni ezzel a sűrű, nyugodt éjszakával, amely ilyen remekül működik nélkülünk, és ahogy a zajaink elülnek, mindjárt összezárul utánunk, mintha itt sem lettünk volna. Hajnalban arra ébredtem, hogy csupasz sziklák között megyünk egy hegyoldalba vágott valószínűtlenül vékony ösvényen. Az én oldalamon szakadék volt, a mélyét a buszból nem lehetett látni. Nekidőltem az ablaknak, hogy a súlypontom a szakadékkal ellenkező oldalon legyen, mivel biztos voltam benne, hogy a busz innenső kerekei már a levegőben forognak. Egy szilva kigurult a nejlonzacskóból, de hagytam, mert a legkisebb mozgással sem akartam megzavarni a buszvezető holdkóros nyugalmát. Ha igaz, amit hallottam, akkor ennek a szakadéknak az alja tele van rozsdás autóroncsokkal. M. aludt, de örültem neki, maradjunk csak így nyugodtan, ne mozduljon semmi, ez a legbiztosabb.
A szakadék túloldalán elszórva házakat láttam, az ablakaikból mintha hiányzott volna az üveg.
Hirtelen feljött a nap, most már fénybe borulva himbálództunk a szakadék szélén.
A sziklák között újabb ablaktalan házak sora. Ember sehol. Hová lettek innen az emberek?
Furcsának találtam ezt a kihaltságot, de annyi mindent talál az ember furcsának idegenben. Azután valaki mondott valamit mögöttem, csak néhány szót hallottam, és akkor az ablaknyílásokat keretező koszfoltok rajzai hirtelen értelmes képpé rázódtak össze és felvették a kicsapódó lángok nyomait. Az ablakok mögötti feketeség is más lett, ez nem a szokott sötétség volt odabent, annál ez a sötétség mélyebb volt és élettelenebb. Hogyan nem vettem észre, hogy ezek a házak ki vannak égve. Talán az épen maradt falaik miatt. Sehol egy rom, minden ház a helyén állt. Idegenvezetőnőnk aki eddig szlávos kiejtésével éles hangon jópofáskodott, most elterülve, nyitott szájjal aludt a vezető mellett. Állitólag a kőhegyek előtt néhány órával kezdte el a konyakozást és most rábízott mindent a sorsra, nem kell örökké hablatyolni, majd lesz szöveg ha felébredt.

Sokan még álmosan bámultak kifelé. M. hirtelen éber lett. Tudtam, hogy ő is észrevette a házakat, és hogy sajnos nem úszom meg, hogy el ne mondja a témáról azt, amit tud. De M-et mindig megnyugtatják a kerek mondatok, azonnal magyarázatba kezd a szerbek módszeréről, a lángszórózásról, amitől az egész házban minden puha dolog korommá ég és valamilyen zsíros, fekete massza borítja be a falakat. Ha meg kellene állnunk itt valamiért, ha a buszunk magabiztos ringatódzása egyszerre megszűnne, mondjuk a motor leállna, és mi belekerülnénk az itteni csendbe, a feketén tátongó házak mellé. És a házak valósággá válnának. Lenne, aki odamenne valamelyik fekete ajtónyíláshoz és belépne. Akkor áttörnénk egy határt. Azt a területet az átellenes oldalon idegen derengés veszi körül. Amelybe ha véletlenül belekerülnénk, talán ugyanúgy járnánk, mint a Bermuda háromszög tájára tévedt utazók..

Egy magas épület tetején végre feltűnt egy ember, kókadt horvát zászló mellett állt mereven. A magas épületnek is ki voltak égve az ablakai. Úgy állt ott, mint egy bakter. Hosszan nézett minket, amíg el nem takarta a következő kanyar.. A busz tele volt kalapokkal és bőröndökkel, ahogy egy tengeri utazáshoz illik. Hihetetlenül olcsó volt idén ez a tengeri út. És még így sem nagyon kapaszkodtak utána.
A sziklák innen a buszból érintetlennek látszottak. A morzsalékos talaj bizonyára minden szerves anyagot egykettőre elnyel. Aztán jönnek a bogarak. Ez a kősivatag pillanatok alatt felfal mindent, ami nem kő. Azért nagyon figyeltem, hátha látok valamilyen rongydarabot, vagy emberi jelenlétre utaló nyomot valahol, de nem láttam semmi ilyesmit.

Másnap vakító napban zörömböltünk le a strand- és tömegszagú szállodalifttel, amely egyenesen a partra lökött minket, helyet kellett keresnünk, amit szemlesütve tettünk meg a barna emberek között, látszott rajtunk, hogy most jöttünk, és ettől mintha az is látszott volna rajtunk, hogy mit gondolunk, az egész befejezetlenségünk és bizonytalanságunk. Vajon hány nap múlva leszünk olyanok, mint a többiek. Délutánra egy vékony csillogás vonta be a bőrünket, akkor mertünk csak felsóhajtani és körülnézni. Ez a csillogás olyan volt, mint egy kezdő egyenruha, amely a klubtagoknak már szabad bejárást biztosít a haladók közé. Lehet, hogy az embernek meg kell szoknia ezt a mediterrán feszültséget, amelyet a folyamatos szárazság alakít ki maga körül. Ahová nem csöppen víz, ott egyszerre halódni kezd a növényzet. Itt minden attól függ, aki a vizet adja. Minden és mindenki a víztől függ. De nem attól a sós, irdatlan tömegtől, amely a part mentén ing. Az meddő. A legtöbb növény az édes vizet áhítozza és szomjan hal a tenger mellett. Mintha minden örökké feszülten várakozna. Kiélesedett várakozás. És a tűrés legkülönbözőbb formái és fokozatai. . Kaktuszok aloék. A kiszáradás különféle stádiumaiban. Fülsértő kabóca zaj, csámborgás az országúton, a sárguló kemény növények között. Rothadó narancsok a dubrovniki várárokban. Ahogy lefelé ereszkedem utánuk, sűrű húgyszag. Inkább meggondolom magam.
Mikor megmásszuk a várat, rajtam a szép ruhám, igyekszem méltó lenni az óváros talpak alatt kifényesedett mészkősikátoraihoz, a fal tetején járunk, M. elrohan, hogy fényképezze a látványt, palatetők, reménytelen hőség, néhol még romok, építkezések, lassan izzadni kezdek gumírozott tengerkék ruhámban, sajnos erősen érzem a hónaljam verejtékszagát, csüggedten ülök a várfal átforrósodott kövén, a turisták kikerülnek, és akkor lenézek a mélybe, ahol az egyik piciny ház kertjében egy öregember ül egy széken és egy lavórban mossa a lábát. Szépen mossa, áztatja odalent a fehér öreg lábát a lavórban és fölnéz rám, ahogy üldögélek a várfalon. És ez a pillantás ment meg, mert ahogy visszanézek rá, máris megkönnyebbülök. Lehetséges ez? Ez az öreg csak úgy mossa odalent a lábát. Mintha semmi más nem érdekelné. Lassan mosogatja a lábát odalent. Nem zavartatja magát. Üldögélünk, én itt fent a nyüzsgés szélén, ő odalent az árnyékos udvaron. Mire M. előkerül a fényképezőgépével, én már mintha ittam volna valamilyen jóleső kútvízből.

A lodzsáról bámulnám a tengert, de a tenger egy kivehetetlen sötétség, mert előtte rózsaszínű reflektorfényben ragyog a meredek sziklaomlás, amelyre a szálloda is épült. Ez a rózsaszínű szikla letaglózó látvány, ha sokat nézem, lázam lesz tőle. Olyan, mint egy óriásplakát. Pedig a szikla valódi, csak a rózsaszínű fény nem az. A mesterséges díszkivilágítás elzárja a kíváncsi tekintet elől az éjszakának a teraszról kileshető finomabb részleteit. Ha csendesen megbújva figyelhetném a tengert és a partját, akkor talán még valahogy kibírnám ezt az éjszakát. Pedig a part felől talányos csobbanások érkeznek. Erőltetem a szememet. Hiába. Csak azt láthatom, amit a szálloda vezetősége szépnek ítélt a számomra. Nyilván, mert a szálloda neve is ez, Bellevue, szép kilátás. A reggel már józanabb lesz. A szállodánk alatti szakadék legmélyén, ha odasüt a nap, jól kivehető egy kézigránát formájú tárgy az omladékos szemét között. Mellette a bokorban a szálloda frissen megellett macskájának a kölykei nyivákolnak.

M. már alszik a maga térfelén a tiszta, élesre hajtogatott ágyneműkben. Amikor berendezkedtünk, az avítt szagú pokrócot is gondosan kibányásztam a szállodai szekrény mélyéről, hátha fog kelleni éjszaka, jól jöhet egy nehéz biztonságos burok, amely mögé alkalomadtán elbújhat az ember. Valami intimitást keresnék, de magam is idegen vagyok a magam számára az otthon aggályosan kimosott és kiillatosított hálóingembe szorulva, ahogy a lodzsa hűvös vaskorlátját markolom. A gondosan elidegenített ruháim, most állnak bosszút. A „készülök a tengerhez” őrületében agyonmosott ruháim talán magukra sem ismernek, én se ismerek őrájuk. Sterilek, mosószer szagúak, elfelejtették a testem szagát és most idegenül vacogok bennük. Illenek a kemény lepedővel bélelt paplanhoz, amelyet úgy húzok magamra, hogy mennél kevesebb ponton érjen a bőrömhöz. Ha óvatosan fekszem és csendben vagyok, így ellehetek hajnalig.

Találtunk egy romos kiskaput a strandunk oldalában. Ha ott beszöktünk és végigmentünk egy kerítések közé beszorított keskeny útvesztőn, egyszerre kiléptünk a szabadba és egy másik strand tárult ki előttünk. Egy másik világ volt mellettünk némi drótkerítéses labirintussal elválasztva. Ha lenéztünk a kerítés végénél a csúcsról, egy hatalmas romstrand panorámájára láttunk, megleltünk egy dzsungelben maradt, elporladásra ítélt várost. A beszakadt mennyezetű hatalmas betonépület ablakok nélkül nézett a tengerre. A parton széttört betonpadlatokon, megrepedt és szanaszét heverő vasbeton gerendákon hevertek a háziasszonyok, és békésen beszélgettek. Valamilyen rejtekjáraton érkeztek erre a strandra és a fehér combjaikat fürdették a naplementében. Rajtam a kupacsi kosztim, amit itt vettem a boltban, mert az enyém otthon maradt, húzogathatom akárhogy, a comb vonala sokkal szemérmesebb, mint odahaza, a hátán meg valamilyen nevetségesen fölösleges, sportosságot sugalló keresztpánt van. Elmegyek az asszonyok mellett a kupacsi kosztimben, megnéznek, de nem foglalkoznak velem sokat. Megy a nap lefelé, a háziasszonyok otthonosan töltik meg a romstrandot, némelyik még a szatyrát is leteszi maga mellé, és kifogyhatatlanul folyik a beszéd, amely persze érthetetlen a számomra. Úgy érzem az itteniek most érik útól magukat ebben a szelíd délutánban. Lassan beszélgetnek, időt szakítanak maguknak arra, hogy lassan beszélgessenek. Benépesítik és használják a romstrandot, ezzel elégtételt és nyugalmat találnak.
A tenger mély hűvösségei csodálatosak, sóhajtásszerűek. Ahogy az egyik sziklához úszom, meglátok egy asszonyt, aki a melltartójába gyömöszöli a kagylókat. A melltartó némileg kinyúlt már, az asszony otthonosan tömi bele a friss kagylókat a mellei közé, megkapaszkodik a sziklában és zsáknak használja a melltartóját, dolgozik a víz alatt, nem kell sokat keresnie, csak belemarkol abba, amit a keze a víz alatt talál, a kagylók súlyosan gyűlnek a fakó melltartó kosarában. Összecsörrennek. A víz idehozza a legkisebb hangot is. Megvan a vacsora. Közben a tenger mélyeket és hűseket sóhajtozik, a sziklák mögötti árnyékban ismeretlen élőlények lüktetnek, mindannyian együtt fürdőzünk az égett fadarabokkal és csontokkal, a tenger összeölel mindent, és nehéz elfelejtkezni róla, hogy a bőröm ugyanabban a gyönyörűséges vízben ázik, amelybe a szétégett házbelsők fekete krémje került. Ez a találkozás kikerülhetetlen. Bár árulkodó nyom csak az állandóan mozgásban lévő kavicsok közt van, és csak ha nagyon megnézem, amit összeszedek a parton. Akkor még időben észrevehetem a kövek testéből kikandikáló, mázas virágmintákat. Ahogy átadom magam az élvezetnek, valamilyen zavaros tiltás kerülget állandóan, egy hajszálfinom undor, amely a ragyogó víztől elválaszthatatlan, ezt a vizet valójában el kellene keríteni a turisták elől, de amikor olyan tiszta. Tisztának látszik.

2009 március

City